[virtualdog] / film film film!

Rambo (2008)

2008-01-26T20:17:00.000+01:00

Híradó-stílusú összefoglalással kezdünk (amilyet a Királyságban és más filmekben is láttunk): Burmában pusztulnak az ártatlanok. Ezúttal nem egy katonatiszt keresi meg Rambót, aki élő kígyók begyűjtésével és íjjal való halfogással tengeti napjait egy szomszédos ország hangulatos őserdővel benőtt vidékén, hanem egy humanitárius szervezet, akik gyógyszert, ellátást meg persze Bibliákat vinnének a szenvedőknek. Rambo azonban begyűjtött egy pár ráncot a szemei alá, elege van a gyilkolászásból, mert látja: nincs semmi értelme. Az amerikai külpolitikára is vonatkoztatható véleményt a fiatal, szőke, hatalmas lelkű nő (Dexter barátnője, hehe) erkölcsi eszmékkel próbálja megdönteni, kiábrándult hősünk azonban csak sommásan annyit mond: "Fuck the world". Jelképes módon háromszor is nemet mond a felkérésre, mielőtt végre (ingyen!) elvállalná a csapat hajóval való célhoz szállítását, majd később ugyanilyen rezignáltan viszi oda a mentőcsapatot is. A dzsungelben ugyanis az önkényesen ítélkező, embertelen módszereket használó katonai alakulatok az urak, az akció optimális kimenetele tehát az éj leple alatti csendes menekülés lenne. Ez persze nem jön össze, és ha nincs Rambo, talán senki sem élné túl.

Az amerikaiak katonai beavatkozásainak jogosságát vizsgáló, moralizáló filmekből elegünk van, itt nem is ez a lényeg, csakis Rambo álláspontja. "When you're pushed... killing is as easy as breathing", vallja ő, és tudja, hogy pontosan annyit ér el a mészárlással is, mint a naiv önkéntesek emberbarát zászló alatt masírozó Elit Öngyilkos missziójukkal. Nincs egy nevezőn a zsoldosokkal, akik szerint ők a sátánhoz hasonlítanak ugyan, mégis Isten munkáját végzik: nem lát semmi mást a bosszúszomjas vagy akár hideg fejjel végzett gyilkolásban, csak egy veszély feladatot, melyet csakis személyes érzelmeinek megfelelően végez (jelen esetben a naiv szöszi és balfék társai iránti együttérzéséből). A démonizált, szemüveges katonatiszt módszerei azért felpiszkálják dühét, de vég nélkül özönlő seregét rutinból pusztítja - és magas hatásfokkal. A film erőszak terén semmilyen korlátot vagy tabut nem ismer: vidáman repkednek a végtagok, szőlőszemként pukkannak szét a fejek a lövöldözések közben, és akkor a látványosabb jelenetekről (aknára lépés, Rambo machetés akciói) még nem is beszéltünk. Az effektek, a tempó, a hangulat leírhatatlan: magával ragadó, brutális, kegyetlen. Ilyen gyönyörű gyilkosságokat ritkán látni a vásznon, arról nem is beszélve, hogy milyen végeérhetetlen folyamban...

A Rambo egy akciófilm, és mivel a számára legfontosabb, sőt egyedül igazán fontos téren hibátlanul teljesít, megérdemli a tömjénezést. A koronát mégis az tette fel számomra a filmre, hogy büszkén, felvetett fejjel odaállhat a klasszikus első rész mellé: teljesen jogos a korábbi filmekből összevágott flashback-jelenet, mint ahogy az egy az egyben az első Rambóból átemelt film végi jelenet is. Hősünk jellemfejlődése logikusan folytatódik (zárul le?): egy bölcsebb, érettebb férfit láthatunk, aki még mindig a gerilla-hadviselés és a sokféle fegyverrel (vagy akár puszta kézzel) végzett gyilkolás mestere, de belefáradt az ölésbe és kész újra hazatérni.

Számszerű értékelés: 9/10.
A film imdb-s adatlapja

Love Camp 7 (USA, 1969)

2008-01-19T09:46:00.000+01:00

A fiktív náci szerelemtáborok diszkrét báját bemutató grindhouse divatjának rövid, de termékeny időszaka alatt e szűk határok közt mozgó műfaj erőszak és szex szempontból is eltérő vadságú filmeket szült, attól függően, hogy hol és mikor készítették őket. Az 1969-es Love Camp 7 korai darab, ráadásul amerikai, így tehát – igazi geek kifejezést használva (ácsolva?) – a szoft-naziploitationök közé sorolhatjuk.

Tipikus alacsony költségvetésű trashfilm lévén a Love Camp 7 eltekint attól a sok időt és nyersanyagot igénybe vevő eljárástól, hogy a feltétlenül szükségesnél akár kicsivel is több helyszín és színész használatával tisztességesen felvezessék a film cselekményét, ehelyett a narrációnál csak egy fokkal igényesebb módszert használ: a visszaemlékezést. A keretszín London „napjainkban”, ahol néhány magasabb rangú katonatiszt egy titkos második világháborús bevetésről beszélget. Az emlékek persze megelevenednek, és máris Németországban találjuk magunkat, ahol két angol titkosügynöknővel tárgyalnak feletteseik. Speciális képzésükről, mely gyors és biztos memorizálási képességet biztosít nekik, rögtön bizonyságot is tesznek, majd nem sokkal később, de immár Németországban, egy helyi ügynökkel tárgyalva, cicijeiket is megvillantják, hiszen, ahogy tájékoztatásuk közben a kevéssé bizalomgerjesztő külsejű férfi megjegyzi, az előttük álló megpróbáltatások fényében igazán nem lehetnek szégyenlősek. (Ezzel természetesen az esetleges szégyenérzet alól felmenti a nézőt is, aki ezek után belátja, hogy esélytelen a szakmai profizmussal szemben, így kénytelen megadni magát és elégedetten stírölni a lányokat…) A kiszolgáltatott, meztelen nők látványának „bűnös örömét” a film – itt és a későbbiekben is – az (ál)történelmi helyzet racionalitásával próbálja indokolni, de ez nem több, mint egy átlátszó, közmegegyezésen alapuló trükk, mely a naziploitation filmekre (az összes többi exploitation szubzsánerhez képest is) különösen jellemző hozzáállást tükrözi. Ez befogadói oldalról egyaránt kezelhető naivsággal és a filmbeli helyzetek kihasználásának szóló őszinte, perverz hálával, bár az előbbi végül is csak felcicomázott, álcázott változata az utóbbinak.

Néhány vágással később hősnőink már a többi összefogdosott fiatal zsidó nő között állnak a hetes számú „Love Camp” előtt, ahol a disznóarcú táborparancsnok arcán kéjes örömmel szemléli, ahogy a lányokat egy slagból vastag, hideg vízsugárral fürdetik meg (tipikus, börtönfilmekből örökölt motívum), a kamera pedig lassan, alaposan, mérnökien hideg precizitással pásztázza végig a szenvedő arcokat, nedves combokat és vizes blúzokat. (Hiába, nem hazudnak a történelemkönyvek, ezek a nácik tényleg végtelenül gonoszak és érzelemmentesek… hogy képesek ilyet tenni?!) Nyilvánvaló a szoft-exploitation jelleg: túl vagyunk a tizedik percen és még mindig nem erőszakoltak vagy öltek meg senkit, a vizes blúzokon át kirajzolódó mellek viszont jelentőségteljesnek vannak beállítva… Nem kell megijedni, ennél azért messzebb merészkedik a film, bár nem sokkal: a börtönbe érkezés utáni obligát meztelenre vetkőztetés és a pinaorientált megaláztatások kezdete nagyjából kijelöli a felső határt, amíg a film szexualitás terén elmerészkedik, ugyanis még a későbbi erőszakolások során is kevesebbet látni a hölgyekből, a német katonák pedig, rangtól függetlenül, magukon hagyják a nadrágjukat, sőt még csak imitálni sem próbálják, hogy elővennék a farkukat. (Nem tudják, hogy kell dugni? Nem csoda, hogy elvesztették a háborút…) Erőszakban azért tovább megyünk egy kicsivel, a pinafájdítós faéken ülés azért elég durva látvány még a férfi nézőknek is (bár mondjuk az Ilsához és más, későbbi nácis trashfilmekhez képest még mindig sehol sem vagyunk), de a film alapvetően nem veszít naivságából, a két ügynöknő felettesei például végig (napokig?) otthon „izgulnak” a távírókészülék mellett, amikor épp nem kártyáznak, de végig nagyon megnyerőek és bizalomgerjesztőek.

A nácik, nem meglepő módon, a másik véglet: a táborparancsnok zseniálisan, tipikus B-filmes kedves, gyerekes túlzással játssza túl a kéjesen vigyorgó, sunyi arcú, a hatalmat élvező, de felettese előtt alázatosan meglapuló szerepét. (Mint Chaplin udvarias, úri csavargó figurája: lehetetlen komolyan venni, mégis működik a dolog.) A küldetés maga teljesen másodlagos a filmben, csak a legvégén jut eszébe megint elővenni a témát a rendezőnek, aki addig alaposan belefeledkezett a meztelen lányokon fetrengő disznófejű náci nagyurak látványába, és tesz is egy gyenge kísérletet a filmvégi izgalom-faktor növelésére néhány esetlen akciójelenettel (a Németországban dolgozó helyi ügynök például, aki az elején megmustrálta a meztelen kolleganőit, minden izgalomfokozó snittben csak a fák között lopakodik, folyton csak „közelítve” a táborhoz).

A lányoknak végül, természetesen, véres közelharcban kell szembeszállniuk részegen orgiázó fogvatartóikkal (kedvencem a szőke, robosztus árja gyerek volt, aki egyszerre három nőt ránt magához hatalmas nemi étvágyát csillapítandó, de a nadrágját még eme buján forrongó szexuális csúcspontban sem veszi le). A nézők eddigre remélhetőleg magasra csapó bosszúvágya tehát kielégítve, a filmnek így már vége lehet (mondtam, hogy szoftexploitation, itt a rosszak még elnyerik méltó büntetésüket): a jelenben, a keretszínben zárul le a történet, egy harmatgyenge slusszpoénnal, ami méltó módon teszi fel a színes papírkoronát a nácis trashfilmek eme gyöngyszemének fejére.

Számszerű értékelés: 5/10.
A film imdb-s adatlapja

1408 (USA, 2007)

2008-01-19T09:25:00.000+01:00

Mikael Håfström, az 1408 rendezője igyekezett biztosra menni és minden divatos horror-kelléket belezsúfolt a filmbe. A Stephen King írásából származó szellemes alaptörténet (ezt nyugodtan szabad kétféleképp értelmezni) jó lehetőséget szolgáltat a szokásos valóság és képzelet összefonódására épülő kavarásra is, mely ez esetben nem slusszpoén, hanem a főszereplő kiszólásait tekintve egy nyíltan vállalt játék, mely ráadásul a néző részvételével zajlik. (Számítógépes szakzsargonnal biztosan „Recycle & Refresh”-nek neveznék a módszert, mellyel a film e két divatos horrorfilm-motívumhoz nyúl, de hát ez még mindig jobb egy fokkal a „Remake á la nature”-nál…)

Mike Enslin (John Cusack), a kísértetjárta helyek kutatója, azonban hiányzik belőle az, ami jóval fontosabb lenne állhatatosságánál és szakszerűségénél, mégpedig a hit ezekben a históriákban. Házassága kislánya halála után zátonyra futott, most csak a munkájának él (néha pedig elmegy szörfözni, bár egyáltalán nem tud). Igazi cinikus, illúzióktól mentes fickó ő, ám mindez megváltozik, amikor egy éjszaka megszáll a Dolphin Szálló 1408-as lakosztályában, ahol a hoteligazgató (Samuel L. Jackson) szerint még senki sem húzta egy óránál tovább: a legváltozatosabb módokon vetettek véget életüknek. Mike ezt természetesen csak a szokásos porhintésnek hiszi, ám a legnagyobb meglepetésére itt valóban furcsa dolgok történnek: ki-be kapcsolgat a rádió, az óra megőrül és visszafele kezd számolni hatvan percről, a zárt lakosztályban néhány dolog átrendeződik és így tovább. A férfi eleinte természetesen mindenre racionális magyarázatot keres, ami egyre inkább nehezére esik, ahogy a jelenségek fokozatosan durvulnak. (Jó poén, hogy mivel a szimplán ijesztgetésnek szánt jelenetek valódi témája és lefolyása a történet szempontjából tulajdonképpen érdektelen, ezek a részek lehetőséget adnak egy ügyes, a horrorfilmek világára tett tablószerű visszatekintésre: kapunk slasher-filmből szalajtott baltás gyilkost, villámgyorsan kúszó rothadó modern zombit, de előkerül a j-horrorok tipikus csendes, sápadt, hosszú hajú kislány-szelleme is, ezúttal a szokásosnál kevésbé kártékony kiadásban.) Hamar nyilvánvalóvá válik tehát, hogy itt vagy valami igen keményen paranormális zajlik, vagy Mike kezd megőrülni, de az is lehet, hogy csak a hoteligazgató kevert valami hallucinogén szert az italába. A helyes választ nem könnyű megtalálni, addig pedig a hősünknek túl kell élnie sok mindent. Ráadásul a legijesztőbb dolgok sosem kívülről jönnek, mint tudjuk, Mike-nak tehát az egy óra letelte előtt szembe kell még néznie saját múltjával és jó mélyen a tudata mélyére temetett rettegésével is.

A tapasztalt néző már a trailer alapján jól tudja, mire számíthat a film során, és túl sok meglepetés nem is fogja érni, legfeljebb az időzítést illetően. (Kérdés, hogy szándékos volt-e, mindenesetre még az izgalomfokozó szellem-jelenések nagy részét is sikerült megmutatni az előzetesben…) Éppen ez az őszinteség azonban az 1408 legnagyobb előnye: látomásokat és halott kislány-kísértetet láthattunk már eleget, de mégis vevők vagyunk egy újabb körre (pont mint a kocsmában), ahogy a századik keresztrejtvény elé is leülünk, ha eléggé érdekel a megfejtés. A húzónevek pedig kellően erősek, hogy megadják az utolsó lökést, és csábító a szexepil is, amit a tipikus King-alteregó főszereplő humora biztosíthat. Ez amúgy remekül működik, a hoteligazgatóval való beszélgetés során mindketten sziporkáznak (Cusack és Jackson láthatóan nagyon élvezte a felvételt), a későbbiekben pedig a diktafon biztosít lehetőséget Mike gúnyos-ironikus megjegyzéseire (hiába, a narráció ma nem divat…). A múlt árnyaival szembesítő, valamint a valóságot és a képzeletet összemosó filmeket viszont nem parodizálják, az 1408 a főszereplő (a film vége felé egyébként is egyre inkább csak önmagán ironizáló) megjegyzéseinek ellenére komolyan veszi magát. Håfström nagyon is tudatosan kerüli el a csapdákat: a kiszámíthatóságot menetrendszerűen érkező, ötletes szellem-jelenetekkel, a nézőt találgatásra késztető, rejtvényszerű filmvégi csavarokkal és persze elegáns tálalással fedi el. Ebben oroszlánrésze van a színészeknek: John Cusack rutinos, profin megy neki a one-man-show (a játékidő nagy részében egyedül szerepel a vásznon), Samuel L. Jackson a film kedvéért hosszabbra vett mellékszerepével pedig csak hab a tortán, amolyan mozis eye-candy. Nem csoda, hogy kettejük jelenete a film legélvezetesebb pontja. Önmagában is zseniális például az amúgy Stephen Kingre reflektáló kiszólás, mikor a hotel igazgatója megkérdi Mike-ot, iszik-e egyet vele, ő pedig így felel: „Természetesen. Író vagyok.”

Mikael Håfström tudja, hogyan kell szórakoztatni a nézőket: az 1408 szerény célokat tűz ki maga elé és kényelmesen teljesíti is azokat. Popcorn-mozi egy kis ajándék horror-tablóval – bőven megér másfél órát.

Számszerű értékelés: 6/10.
A film imdb-s adatlapja

2007-es filmes top 10 lista

2008-01-03T15:11:00.000+01:00

A második világháború Európában még mindig egy filmen kevéssé feldolgozott korszak: nehéz emberközelbe hozni a cselekményt, az eredmény könnyen giccsbe hajlik. Verhoeven biztos kézzel nyúlt a témához, és egy izgalmas, fordulatos kalandfilmet készített, mely túlzások és félelem nélkül dolgozza fel a felmerülő, nagyon is komoly erkölcsi kérdéseket, de legnagyobb erénye szórakoztató és izzadtságszagtól mentes mivolta, mert emberi sorson drámáján kérődzni könnyű, de ez a mágia keveseknek sikerül.
A történetmesélés stílusa az emlékeibe visszarévedő női főhős szemszögének megfelelő, ez különösen tetszett. A Verhoevenre jellemző sallangmentes, egyszerűségében szép meztelenség természetesen megjelenik a Black Bookban is, a zseniális ötletekre épített, önmagukban is emlékezetes jelenetek pedig, amiből a néző oly nagy örömmel gyűjt csokrot a film közben, már csak a habot jelentik a tortán. Remekül megírt párbeszédek és jellemek, egymás után következő klasszis jelenetek - nem emelhetek ki egyet se külön, mert akkor írnom kéne mellé húsz másikat is... Tényleg nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla. Látni kell!

2. Eastern Promises
Cronenberg képtelennek tűnik melléfogni: a komolyabb témákat boncolgató és a némileg könnyedebb helyzetek, történetek köré felépített filmjei egyaránt hatásosak és emlékezetesek, melyekbe a mester anélkül tudja belecsempészni világnézetét és műveinek logikai szabályrendszerét alapvetően befolyásoló Cronenberg–alaptételt – hol központi, hol kisebb szerepben –, hogy az bármikor erőltetettnek vagy unalmasnak hatna. Az Erőszakos múltnál itt azért feltűnőbb az ismerős motívum, de nem az övé a főszerep, hanem Viggo Mortensené, aki remek alakítást nyújt, szívvel-lélekkel azonosulva a szerepével (és még a meztelen bunyót is bevállalta). Kissé hasonlít amúgy a rendező előző filmjében Ed Harris figurájához, de annál jóval érdekesebb és árnyaltabb jelleme van, valamint Vincent Cassel személyében kiváló és szintén nagyon lelkes partnere (Naomi Watts szerepe kevés, de azért nagyon igyekszik).
A londoni orosz maffiát bátorság volt filmre vinni, mivel ilyen helyzetben mindig előjön ugyanaz a kérdés: mennyire autentikus? Nos, amennyire kívülállóként meg lehet állapítani (bár a készítők igyekeztek valódi gengszterekkel is beszélgetni a film forgatása előtt), meglehetősen az. Az oroszok beszédmódja, viselkedése, temperamentuma, még gesztusai is teljesen hitelesek voltak, hiszen valóban van jónéhány általános jellemzője ennek az érdekes népnek (ezt tanúsíthatja bárki, aki találkozott már több orosz emberrel).
De hát lehet akármennyit mellébeszélni, a lényeg úgyis az, hogy hogyan is áll össze mindez, Cronenberg neve pedig elég garancia: rutinosan, a folyamatos feszültséget fenntartva vezeti elő a történetet, útközben jónéhány sokáig emlékezetes jelenettel megajándékozva a nézőt.

3. No Country For Old Men
A 2007–es év második legnagyobb durranása szintén az év végére érkezett (hiszen a Black Book voltaképpen tavalyi film, de nálunk idén mutatták be, akkor is csak dvd–n…). A Coen fivérek visszatértek ahhoz, ami híressé tette őket. A No Country… stílusát és hangulatát tekintve leginkább a Véresen egyszerűhöz és a Fargohoz áll közel, és még ha hűséges könyv-adaptációról van is szó (nem olvastam), érződik rajta a hamisíthatatlan Coen-íz: kicsiben kezdődő és fokozatosan eldurvuló csúszás lefelé a lejtőn, egyenesen a pokolba. Vannak hidegvérrel végrehajtott és elmesélt gyilkosságok bőven, van teljesen őrült és a világ törvényein kívül mozgó pszihopata is (akárcsak a Fargoban a szőke fickó) és van rezignált seriff is, aki tudatában van a soha el nem tűnő kegyetlenségnek is, amit nem múló szomorúsággal és emberi léptékű gondolkozással próbál visszaszorítani, ha nem is legyőzni. Csakhogy itt ez már nem lehetséges, az érzéketlen és megállíthatatlan gonoszsággal szemben esélye senkinek sincs, a sors vakon osztja le a lapokat mindenkinek (és ez nem az igazságnak és a tisztességnek kedvez), az öregeknek pedig különösen nincs helyük az esélytelen harcban. Pesszimista, nyomasztó, durva, kegyetlen látkép egy krimitörténet viseltes köntösében, zseniális rendezéssel és színészekkel.

4. Das Leben Der Anderen (A mások élete)
A bukás után itt a következő remekbe szabott német történelmi film. A helyszín az NDK, a szocialista rendszer összeomlása előtt néhány évvel. A Stasinak dolgozó főszereplő a katedrát otthagyva vállalja egy híres író megfigyelését, akit rendszerellenességgel gyanúsítanak. Hősünk hithű szocialista, szemrebbenés nélkül tart előadást egy nem éppen humanista módszerekkel kihallgatott és megtört férfiról, szakmai és politikai elhivatottságát eleinte könnyedén az íróval és feleségével szembeni szimpátiája fölé tudja helyezni. Lassanként azonban, ahogy egyre jobban megismeri a telepoloskázott lakában élő pár életét, nézeteit, vergődésüket a hatalmát kihasználó Stasi tiszt kezében, aki magának akarja a nőt, és belső ellentétüket (az író is hisz a szocializmusban, de a valóságban működő rendszer hibáit túlságosan is jól látja), egyre nehezebb helyzetbe kerül.
A melodráma veszélyét a németekre jellemző szikársággal, óvatos színészi játékkal és leheletfinom humorral kerüli el a film, ami hamar beszippantja a magát megfigyelő és megfigyelt szerepébe egyaránt könnyen beleélő nézőt. Mi, magyarok, különösen közel érezhetjük magunkhoz a történéseket, a hasonló történelmi helyzet mellett már csak azért is, mert a filmben is többször elhangzó adat szerint az NDK-nál csak Magyarországban volt magasabb az öngyilkosságok száma akkor Európában. A mások élete legnagyobb ereje visszafogottsága: emiatt üt akkorát és marad annyi ideig az emberrel a film vége után.

5. Fido
A zombifilmek divatja Romero óta nem akar kihalni, újra és újra előkerül ez a népszerű, lassan már zsánerré váló horrortéma. A Fido azonban nem az élőhalottak még tovább gyorsításával, fegyverhasználatával vagy más „korszakalkotó” ötlettel próbál érvényt szerezni magának, inkább visszatér Romero módszeréhez: komolyabb, társadalomkritikai és erkölcsi kérdéseket vet fel a rothadó, ostoba emberszerű lények kapcsán, miközben az izgalmas történetről és a bőségesen adagolt (nem csak fekete) humorról sem feledkezik meg.
A környezet amúgy a háború előtti Amerika kertvárosi álomvilága a hozzá illő autókkal, ruhákkal, bugyuta oktatófilmekkel és zenével (a jó öreg dzsessz…), ami újabb színeket ad a Fido amúgy is érdekes palettájához, nálam pedig a Kék bársony (látszólag) békés kertvárosi idilljét és a Fallout hangulatát idézi és más hasonlóan kellemes képzettársításokat okoz. És ami a legfontosabb: jó volt nézni, nem unatkoztam és nem is tudtam előre minden csavart. (Trinity még mindig nem igazán tud játszani, de legalább próbálkozik.)
Többszöri újranézésre is alkalmas!

6. 30 Days Of Night
2007 legjobb horrorjának mindenképpen toplistán a helye, de ez a film az idei gyenge mezőnyből egyébként is túl magasan kilóg ahhoz, hogy csak emiatt kerüljön ide. A slasherek eszköztárát gátlástalanul és őszintén felhasználó látványos hentjelenetek és az ismerős szentimentálisan drámai elemek tömör és tökösen kíméletlen előadásmódja valami olyat hoz vissza a klasszikus horrorok világába, amit az okoskodó, világmegváltó vagy éppen egyszerűre szánt mai próbálkozások már régen elfelejtettek. Kifejezetten kellemes, már-már felszabadító érzés nézni a filmet, ráadásul külön öröm, hogy bár (az I Am Legenddel szemben) borzongatóan ijesztőre sikerült vámpírok zombifunkciót töltenek be, mégis a hagyományos Drakula-mítosz romantikájából is került egy leheletnyi a befejezésbe. Yikes!

7. Rescue Dawn
Vietnam aránylag ritkán kerül a vászonra az utóbbi években, inkább a közel-keleti konfliktus foglalkoztatja az amerikai rendezőket. Werner Herzog a Rescue Dawnnal azonban visszatér a dzsungelbe, ahol napjaink konfliktusaihoz hasonlóan szintén gerillaharc ellen kellett küzdeniük az amerikai seregnek, nem mellesleg idegen és ellenséges terepen. A film jó érzékkel nem a harcra és nem is az őrületre helyezi a hangsúlyt - olyanból már úgyis van elég -, inkább csak elmeséli egy vietnámi bevetés során lezuhant pilóta kalandjait (a forgatókönyv egyébként igaz történet alapján készült). A stílus szándékosan egyszerű, demitizáló, naturalisztikus, de nem véres (kimaradtak például a kínzásjelenetek), a megőrülést például soha nem láttam még ennyire szárazon és távolságtartón megmutatni – és milyen remekül működik!
A Rescue Dawn legfőbb erényei a kiegyensúlyozottsága, a színészei (főleg Christian Bale) és az érezhetően rutinos, biztos kezű rendezés. Talán nem válik klasszikussá, de mindenképpen az év legjobb filmjei közt a helye.

8. The Prestige (A tökéletes trükk)
Az atmoszféra nagyon fontos összetevője a mozgókép mágiájának, a The Prestige-ben pedig nagyon elkapták ezt. Két órás játékideje végig feszültséggel töltött: a két bűvész szellemi és szakmai párbaja tökéletesen leköti a néző figyelmét, ezt pedig akció, gyilkosságok és más kényelmes hatáselemek nélkül nem könnyű elérni. Christopher Nolan, a rendező, már a Mementóval is bizonyította tehetségét a néző figyelmének legkötésére, és most sem vall kudarcot. Christian Bale és Hugh Jackman remekelnek, látszik, hogy nagyon beleélték magukat a szerepükbe: egy olyan színészóriás mellett, mint Michael Caine, nem könnyű tündökölni, nekik azonban sikerül (Scarlett Johansson meg úgyis olyan csinos, hogy mindegy, hogy játszik – egyébként nem is rosszul).
Ilyen körülmények mellett már csak a forgatókönyv vághatta volna haza a filmet, de szerencsére ez sem történt meg: az (amúgy könyvadaptációból származó) történet kellően csavaros és fordulatos, a szereplők árnyaltak, nincsen pozitív és negatív oldal, a vége felé pedig egymás után jönnek a csavarok, a néző pedig nem igazán tudja, mire is számítson, ami a legjobb dolog egy krimivel kapcsolatban.

9. Retribution
Míg Kelet-Ázsiában is egyre inkább a nagy költségvetésű, híres színészekkel készült művek jönnek divatba (mostanában gyakran történelmi témájúak), addig Kiyoshi Kurosawa szorgalmasan készíti kis költségvetésű, szándékosan minimalista, műfaji kereteikből gyakran kilépő, zsánerfilmes alapokra épített krimi-thrillereit és horrorait. A Retribution alapvetően az előbbi kategóriába tartozik, de a természetfeletti elem nem csak fűszer benne, hanem nagyon fontos alkotó, az egyik legfontosabb szereplő benne ugyanis egy szellem…
Egy piros ruhás, sápadt nő kísérti végig a filmet és a (Kurosawa kedvenc színésze által játszott) nyomozót, aki állhatatosan próbálja kideríteni, ki és miért követi el a látszólag összefüggő „tengervizes gyilkosságokat”. Mivel már a legelején gyanúba keveredik ő maga is, biztos benne, hogy valaki sarokba akarja szorítani, és úgy tűnik, még a kollegája sem bízik benne teljesen, a néző pedig nem tudja, mit higgyen. Kurosawa szűken, alaposan megválogatva adagolja az információkat, a gyanú miatt a főszereplővel sem enged azonosulni, így állandó gondolkodásra késztet.
Néhány ötlet, ügyes rendezés, és egy tehetséges, rutinos színész: „csak” ennyi kell egy jó filmhez.

10. Wristcutters (Csuklónyiszálók)
Ebben a filmben játszik Tom Waits (és nem is akármilyen szerepet). Tom Waits az isten. Egy film, amiben játszik az isten? Gotta love it! Egyszerű, nem?
Azt mondod, emlékeztet a Trainspottingra, az After Life-ra, a Donnie Darkora vagy akármi másra? Azt mondom: nem érdekel, mert kurva jó móka! Több filmet is felhoztak ellene a kritikusok, azt igazolván, hogy a Wristcutters sok helyről merít, de nincs egyénisége, engem azonban nemcsak a film bohókás sokszínűsége ragadott magával, de furcsa története, szereplői és helyzetei ellenére is őszinte egyszerűsége és sajátos stílusa. Egy kevés balkáni hangulat (a rendező horvát), csipetnyi szürreál, sok céltalan lézengés, kellő adag romantika, visszafogott, de kedves humor…
A Wristcutters egy egyszerű film, amit fölöttébb élvezetes nézni. Ennyi. (És mondtam már, hogy játszik benne Tom Waits?)
(Bónusz: trailer!)

Eastern Promises (2007)

2007-12-29T12:11:00.000+01:00

Cronenberg képtelennek tűnik melléfogni: a komolyabb témákat boncolgató és a némileg könnyedebb helyzetek, történetek köré felépített filmjei egyaránt hatásosak és emlékezetesek, melyekbe a mester anélkül tudja belecsempészni világnézetét és műveinek logikai szabályrendszerét alapvetően befolyásoló Cronenberg–alaptételt – hol központi, hol kisebb szerepben –, hogy az bármikor erőltetettnek vagy unalmasnak hatna. Az Erőszakos múltnál itt azért feltűnőbb az ismerős motívum, de nem az övé a főszerep, hanem Viggo Mortensené, aki remek alakítást nyújt, szívvel-lélekkel azonosulva a szerepével (és még a meztelen bunyót is bevállalta). Kissé hasonlít amúgy a rendező előző filmjében Ed Harris figurájához, de annál jóval érdekesebb és árnyaltabb jelleme van, valamint Vincent Cassel személyében kiváló és szintén nagyon lelkes partnere (Naomi Watts szerepe kevés, de azért nagyon igyekszik).

Az emberkereskedelem, jelen esetben a rabszolgaként kezelt prostituáltak kényes témát jelentenek, könnyen melodrámába hajolhat tőle a mű, a sanyarú helyzetben gyermeket szülő nő naplójából felolvasás visszatérő jelenetei pedig még cinkesebbnek hangzanak, igaz? Cronenbergnek kell ahhoz lenni, hogy a szükséges korrekt, óvatos érzéketlenséggel kerüljenek elő e motívumok. A londoni orosz maffiát ugyanígy bátorság volt filmre vinni, mivel ilyen helyzetben mindig előjön a kérdés: mennyire autentikus? Nos, amennyire kívülállóként meg lehet állapítani (bár a készítők igyekeztek valódi gengszterekkel is beszélgetni a film forgatása előtt), meglehetősen az. Az oroszok beszédmódja, viselkedése, temperamentuma, még gesztusai is teljesen hitelesek voltak, hiszen valóban van jónéhány általános jellemzője ennek az érdekes népnek (ezt tanúsíthatja bárki, aki találkozott már több orosz emberrel).
De hát lehet akármennyit mellébeszélni, a lényeg úgyis az, hogy hogyan is áll össze mindez, Cronenberg neve pedig elég garancia: rutinosan, a folyamatos feszültséget fenntartva vezeti elő a történetet, útközben jónéhány sokáig emlékezetes jelenettel megajándékozva a nézőt. A sikerhez valószínűleg a két főszerepet játszó színész megszállottsága is kellett, Viggo különösen sokat tett a végeredményért (ő nézett utána például olyan alaposan a tetoválások rendszerének, mondthatni a rendező helyett is még jobban kiemelve annak kedvenc témáját, a hús és lélek összefonódását). Ajánlom az íróval, Viggoval és Cronenberggel készült riportok meghallgatását a háttéranyagok gyűjtéséről - érdemes.

Számszerű értékelés: 10/10.
A film imdb-s adatlapja

Black Book (2006)

2007-12-28T12:44:00.000+01:00

A második világháború Európában még mindig egy filmen kevéssé feldolgozott korszak: nehéz emberközelbe hozni a cselekményt, minden fontos tényező - képletesen szólva - nem fér el az objektív előtt, ráadásul még az a veszély is fenyeget, hogy az eredmény könnyen giccsbe hajlik. Ezt persze legtöbbször pont az európai filmeknek sikerül elkerülni (legutóbb például a Bukásnak). Verhoeven biztos kézzel nyúlt a témához, és egy izgalmas, fordulatos kalandfilmet készített, mely túlzások és félelem nélkül dolgozza fel a felmerülő, nagyon is komoly erkölcsi kérdéseket, de legnagyobb erénye szórakoztató és izzadtságszagtól mentes mivolta. Emberi sorsok szívszorító drámáján kérődzeni könnyű, de azt egyszerűen, őszintén, mégis hatásosan átadni keveseknek sikerül. Verhoeven exploitationre való hajlama sokat segít ebben: a kamera mindig szívesen elidőzik egy szép női mellen vagy egy hatásos, erőteljes beállításon, a fekete humor és a szokatlan helyzetek favorizálása pedig kellemesen groteszk ízzel gazdagítja a filmet.
A történetmesélés stílusa szintén egyedi: a keretszínnek megfelelően végig az emlékeibe visszarévedő női főhős szemszögének megfelelő, ezt pedig nézőként nagyon is könnyű elfogadni, még a férfi nézők számára is. A Verhoevenre jellemző sallangmentes, egyszerűségében szép meztelenség teljesen természetesen jelenik meg a Black Bookban is, a zseniális ötletekre épített, önmagukban is emlékezetes jelenetek pedig, amiből a néző oly nagy örömmel gyűjt csokrot a film közben (a pinaszőrfestés! a náciknak éneklés! a lepedő alatt felálló "férfiasság"!...), már csak a habot jelentik a tortán. Remekül megírt párbeszédek és jellemek, egymás után következő klasszis jelenetek - nem emelhetek ki egyet se külön, mert akkor írnom kéne mellé húsz másikat is...
Tényleg nehéz nem szuperlatívuszokban beszélni róla. Mindenkinek látni kell!

Számszerű értékelés: 10/10.
A film imdb-s adatlapja

Santa's Slay (2005)

2007-12-28T12:34:00.000+01:00

A filmvilágban minden túlzásba vitt jelenségnek megszületik az ellenpólusa. Ha megpróbáljuk elképzelni a kötelező, álságos, közmegegyezéssel előadott karácsonyi szeretetömlengés szörnyű giccsének inverzét, közel járhatunk a Santa’s Slayhez. Ez az a film, amit akkor fogsz megnézni, hogyha tele van a tököd a karácsonnyal – mert legyen bármilyen békés, vallásos és szeretetreméltó ember valaki, valljuk be, ez így december közepe-vége felé könnyen előfordulhat –, és valószínűleg pontosan azt fogod kapni, amire számítasz. Hadd lőjem le az egész film alapját adó poént rögtön az elején: a Télapó ebben a jólesően gonosz horror-komédiában egy kegyetlen, türelmetlen, erőszakos tömeggyilkos mészáros. Imádni fogod.

A filmről már a címben rejtező szóvicc sok mindent elárul: az ugyanígy ejtett „Santa’s sleigh” kifejezés, azaz a Télapó szánja a Jingle Bells című, jól ismert karácsonyi dalt idézi, így leírva azonban kicsit mást jelent (fordíthatnánk mondjuk a „Mikulás Mészárlásának”). Akinek azonban még mindig kétségei lennének, azt a nyitójelenet végképp meg fogja győzni. Hamisíthatatlanul amerikai stílusú, hatalmas össznépi vacsorát látunk, az asztalon karácsonyi pulykával, ahogy kell. A hangulat azonban nem stimmel, mindenki szívatja a másikat, marakodnak, a feleség egy vendéggel flörtöl, a családfő a száraz pulyka miatt átkozódik és így tovább. A kéményből azonban látványos belépővel megérkezik a Télapó, aki az elvárásoknak és sztereotípiáknak látszólag tökéletesen megfelelő, ám igen-igen álságos karácsonyi idillt pillanatok alatt szétzúzza, ahogy egyesével, különféle ötletes és stílusos módon legyilkolja a család tagjait, és ami a legfontosabb: a néző legnagyobb elégedettségére. Értitek, milyen geci? Ebben a filmben nem a belezés a durva. Az igazi horror a boldog családi ünnepi vacsora kifordított, megcsúfolt idillje, házasságostul, vallásostól, kutyástul, mindenestül. A mészárlás az tiszta és szép. A mészárlás az igazi felszabadulás a horror alól.

Mondtam már, hogy milyen kellemesen gonosz film ez?

Egy pillanatig se higgyük azonban, hogy buta, erőszakos gúnyolódásról van szó! Komplett mini-mitológiát kreáltak itt, kérem szépen, egy igen frappáns múltbeli történettel, amit bármelyik misztikus thriller megirigyelhetne (egy slasher-komédiától pedig ez aztán az utolsó, amire számítana az ember), én viszont egy szót sem szólok róla, mert ezeket a poénokat egyszerűen nem szabad legyilkolnom. A lényeg, hogy megismerjük a Télapó igazi identitását, azt, hogy miért kezdett el gyilkolászni, hogy kiken akar bosszút állni, és főleg, hogy kik állíthatják meg. Ez utóbbi csapat három főből áll, egy fiatal srácból, a barátnőjéből és kissé flúgos nagybátyjából. A felállás ismerős lehet bármelyik családi filmből, és valóban, a célcsoport valószínűleg nem az igazán embergyűlölő, bezárkózott, magányos kamionsofőröké (tudom, sztereotipizálok), sokkal inkább a giccstől megcsömörlött tizen-huszonéves korosztály lehet. Mert amilyen erőszakos az ünnepi dömping (és Amerikában még sokkal durvább, mint nálunk), annyira erőszakos csak a film is, persze nem az agymosás terén: itt csupán a vér fröcsög.

A film kreativitása lenyűgöző. Kezdjük rögtön a henteléssel: a készítők gyakorlatilag minden elképzelhető karácsonyi hangulatú gyilkolási módon (milyen szépen hangzik…) végigmennek az ünnepi pulykacomb szájba kalapálásától a felgyújtáson, a karácsonyfa tetejéről lenyúlt csillag dobófegyverként való használatán és az adventi koszorúval való megfojtáson át a gyerekek fejét lerobbantó ajándékig (mire a nagymama: „Fuck!”) minden fekete poént elsütnek. A filmzene is gondosan válogatott: szinte csak az ünneppel kapcsolatos számok szólalnak meg, vicces szövegű és szokatlan stílusban előadott alapdalok vegyesen. A humor szintén profin eltalált, ráadásul kellően bátor a vallási témákban is: egyformát kapnak a keresztények (az a pénzorientált szentbeszéd igen vitriolos humorú például) és a zsidók is („Happy Holiday!” VS „Merry Christmas!”, ugyebár, a hétágú gyertyatartóval pedig kiválóan lehet ölni – de feltűnnek az ortodox zsidók is). Nagyon is tudatosan összerakott film ez, mely egy percig sem veszi magát komolyan (ez persze az elejétől fogva nyilvánvaló, mégis újra és újra meglepi a nézőt – ahogy Santa huncutul kihasználja a fagyöngy alatti csókot a sztriptízbárban, az például zseniálisan kisstílű…). A főszerepet játszó Bill Goldberg eredetileg pankrátor, meglepő módon azonban mégis remekül feszít a szerepben, aminek fő oka az lehet, hogy Hulk Hogantól eltérően neki nem egy jóságos balfaszt, hanem egy kegyetlen, szemét, iszonyú pipa gyilkológépet kell alakítania.

Egy ilyen alapötletre épülő film olyan, mint egy rinocérosz: ha egyszer megindul –
márpedig a Santa’s Slay micsoda energiával zúz már az első jelenettől kezdve! –, akármennyi gyenge (de kellően tahó) poént vagy logikátlan csavart elbír, nem döglik bele. Egyetlen módon lehet csak elcseszni egy karácsonyi giccses elvárásokkal totálisan szembemenő filmet, ez pedig az, ha mégis bele engedik szüremkedni a szentimentalizmus mérgét. A két fiatal szereplő szerencsére igen tökös fellépéssel bír, nem sokat tépelődnek a sok haláleset miatt sem, így az egész film során összesen tíz másodpercre bicsaklik meg a kitűzött stílus (egy kötelező csókjelenet alatt, aminek vélhetően a fiatal, magukat a főhős szerepébe beleélt nézők kedvéért kellett bekerülnie).

Mondom ezt mindannak ellenére, hogy ha megfosztjuk a filmet a gyilkos Mikulás karakteres fellépésétől és viccesen erőszakos ténykedésétől, a családi kalandfilmektől nyúlt motívumok hamar előtűnnek a fekete slasher-komédia felszíne alól. De kit érdekel, ha egyszer a begőzölt Mikulás útjában lobognak a csöcsök és végig vidáman fröcsköl a vér?

Számszerű értékelés: 7/10.
A film imdb-s adatlapja
Trailer

Shoot 'Em Up (2007)

2007-12-23T12:05:00.000+01:00

Szeretjük az antihősöket, Hollywood pedig kész kiszolgálni ízlésünket. A mai akciófilmek főszereplői közül sokkal nehezebb olyat mutatni, aki a hagyományos erkölcsi értékrend szerint megfelel a hősi normáknak, neadjisten a keresztény elveknek. A Shoot 'Em Up már a címében is egyértelművé teszi, hogy itt nem drámai kérdések feszegetését és kőkemény moralizálást fogunk kapni az arcunkba, sokkal inkább anonimuszok végtelen hordáinak agyatlan halomra lövését, és tényleg: a sablonokból építkező történet teljesen másodlagos, jellemfejlődés nem nagyon van, bármiféle mélységek pedig csak akkor, amikor Clive Owen alakította tökös antihősünk egy liftaknában zuhan lefelé, vagy éppen egy repülőből kiugorva szántja fel a levegőeget egy hatalmas lövöldözés keretében.
Ilyen vad tűzpárbajokat nem lehet komolyan venni, természetesen. A Shoot 'Em Up több módszert is bevet a néző figyelmének lekötésére: a legfontosabb persze a látvány és a gyors tempóban pörgő akció, de majdnem ilyen lényegesek a bőséggel adagolt gegek is (nagyrészt helyzetkomikumok és fekete humor jellemzi a filmet). A főhős tökös, maszkulin, fegyverével virtuóz, a nőkkel macsósan lekezelő módon bánó karakterének érdekes kontrasztot ad a Bugs Bunny-ra utaló állandó répaevés, annak pedig groteszk ellenpontot a répával ölés újra és újra felbukkanó motívuma. Monica Bellucci faszmeresztően dögös és más szerepe nem is nagyon van a filmben, elég, ha csak oldalról megvillantja gyönyörű kebleit, kedves akcentusával dühösen káromkodni kezd, és máris lefegyverezte a férfiszíveket (a főhősét persze nem - ő nagyon macsó!). Még a kisebb ráncokat is bevállalhatja szeme körül, neki ez nem árthat: tapasztalt és vadítóan kívánatos, aki a szívtipró szexistennő mellett az anyaszerepbe is tökéletesen beleillik. Elő lehetne rángatni John McClane-t, a Payback sötét humorát, Crank pörgését és akciójeleneteit vagy a manapság nagy mennyiségben készülő képregény-feldolgozások bármelyikének látványvilágát, de felesleges, a Shoot 'Em Up célja a játékidő alatti szórakoztatás és semmi több, az elsősorban látványra gyúró, tökösebbnél tökösebb, látványosan ironikus túlzásokkal ábrázolt hősöket felvonultató filmek sorába pedig tökéletesen beleillik - a lényeg, hogy remek móka.

Számszerű értékelés: 7/10.
A film imdb-s adatlapja

Dead Ringers (1988)

2007-12-23T10:46:00.000+01:00

Cronenbergnél a test hús-vér templomában a lélek csak a környezeti változásokhoz alkalmazkodó, bolyongó kísértet lehet csupán. Az ember fizikai-biológiai valója lerúghatatlan, az akaratnál is hatalmasabb bilincs és formáló erő: innen ered minden, a szellemet és lelket érintő változás, torzulás és pusztulás. Nála ez minden horror magja.
A Dead Ringers főszereplője két ikertestvér, bár talán helyesebb lenne azt mondani: a film hőse egy egypetéjű ikerpár, két testben másfél lélek, ami sehogysem találja helyét. Ha a test a megtévesztésig hasonlít egy másikra (eleinte ez romantikus komédiákban is elhelyezhető szituációkban jön elő, például a barátnő cserélgetésénél), hogyan különböztethető meg a két külön-külön is létező egyén? A Cronenberg-képlet alapján levezethető: sehogy. Ez persze elkerülhetetlenül identitászavarhoz és ellentétekhez vezet, főleg ha az amúgy is instabil keverékhez hozzáadjuk az örök problémaforrást, a nőt, amit kezdetben a két testvér közösen kefélget, míg egyikük túlságosan bele nem szeret. Innen pedig egyenes út a pokolba: elég egy megcsúszás, és az egyik testvér borul, az ikerpár pedig félbevágva nem tud járni, hiába nem sziámiak.
Kedvenc rendezőnk, mint mindig, most is hideg fejjel, akaratát mintegy saját filmes bibliája hústörvényeinek alávetve fejti ki a történetet, és vaslogikával vezet végig minket az előre kijelölt ösvényen, a sokszor látott képletét újból, de más környezetben és más konkrét helyzetre vonatkoztatva. Cronenberg minden filmje újabb tégla életműve épülő templomában, és pont ezt imádjuk benne.

Számszerű értékelés: 9/10.
A film imdb-s adatlapja

Faster Pussycat! Kill! Kill! (1965)

2007-12-04T14:36:00.000+01:00

A grindhouse témakörében lehetetlen átsiklani Russ Meyer, a korszak egyik legendás alakja felett, aki számtalan filmmel áldozott a B-filmek oltárán a hatalmas csöcsök tiszteletének a mozilátogatók és az utókor végtelen örömére.

Hogyan is lehetne jobban megfogni az exploitation lényegét, mint a Faster, Pussycat! Kill! Kill! nyitányával? „Ladies and Gentlemen, welcome to violence!”, üdvözli a narrátor a nézőket, míg az első képkockák kvázi-üresen peregnek (csak a titokzatos hang beszél tovább a sötét vásznon). Még nem léptünk be a film világába, ez csak pár mondatos, sokat ígérő étvágygerjesztő a nézőknek, egyben játékos kikacsintás és bájos önreflexió is, ami nyugodtan elmehetne egy bő évtizeddel későbbi nosztalgiafilmbe is. A zene azonban lassan bekúszik, egyre vadabb és hangosabb, majd a kép is megérkezik, és - micsoda látvány! – a három főszereplő cica go-go táncát járja a fényben, nem is annyira ritmusra, hanem inkább a bevadult zenére (ők is legalább annyira fékezhetetlenek, mint amaz), a hatalmas keblek vidáman ficánkolnak, a néző pedig érti, hogy mire megy a játék, és boldogan feladja fenntartásait. „Ez itt poén lesz, ez itt érted van!”, kiabálja Meyer, és még tovább megy, megmutatja a táncosokat ostobán, kimeredt szemmel bámuló férfiakat is, a moziban ülők filmbeli alteregóit, akik gátlásaikat és méltóságukat feladva üvöltik mantrájukat: „Go! Go! Go!”… Még ezt is meg meri tenni, visszájára, a néző felé fordítja az önreflexiót, ránk mutat, mi pedig vele nevetünk, vállat vonva, „itt erről van szó, kérem, ezt akartuk, kezdődhet a show!” És kezdődik is, az aperitifnek vége, kiszabadulunk a sötétből, a tempó tovább gyorsul: a vadmacskák a főcím alatt már az országúton száguldanak nyitott sportkocsijaikban, fékezhetetlenül.
Gyönyörű.

Az exploitation filmek kvintesszenciája: rabul ejteni a mozilátogatók figyelmét. A cél abszolúte szentesíti az eszközt, a néző a pénzéért és persze az idejéért cserébe nemhogy elnézi, de el is várja a filmtől a prostituálódást. Meyer tisztában volt ezzel, a Pussycat pedig gyönyörűen példázza a fentieket: a legjobb és legizgalmasabb ötletek petárdái a film elején durrannak el, elragadtatott ámulatba ejtve a nézőt, jóval későbbre marad viszont a dráma, a morális tanulságok (bezony, ilyen is lesz!) és minden egyéb, ami nem sorolható az „azonnal megszerezhető audiovizuális gyönyör” kategóriába.

A történet sallangmentes és puritán. Az első fejezetben megismerkedünk a három vadmacskával: a főnök egy igazi dögös ázsiai domina fekete hajjal és öntudatosságot sugalló kihúzott szemekkel, a másik egzotikus beütésű szépség ugyanolyan csizmát visel és szintén fekete haja van, a harmadik lány pedig egy angyalarcú, „ártatlan” szőke, ízig-vérig amerikai, hármuk közül a legőszintébb mosollyal. Nincsenek véletlenek, a második számú fekete hajú lány azért hasonlít annyira a főnökre, mert hűséges hozzá, ő a jobbkeze, és éppen a kissé romlatlanabbnak tűnő szőke lány az, aki először ott akarja hagyni a csapatot a későbbiekben (persze, ebben a filmben is az amerikai a jó fej!, mondhatja a cinikus néző, és igaza van). Meyer szándékosan használja ezeket a színpadias fogásokat, látványosan és gúnyosan stilizál, a film pedig az exploitation gazdag eszköztárául szolgál. A barátját hőn és alázatosan szerető lány, akivel a csajok a sivatagi versenypályán találkoznak, kismellű, ami a film logikája szerint értelemszerűen az erőtlen, gyámoltalan crybaby szerepére kárhoztatja a film további részére, aki csak férfiak segítségével tud boldogulni, a maga erejéből nem. Barátja egy tipikus jófej, aki undorítóan udvarias a nőkkel, így tehát egész személyével sértő a három vadmacskára nézve, főnökük ezért némi rövid vita után ki is csinálja, a barátnőjét pedig túszul ejtve továbbindulnak. A veszekedéssé fajuló pármondatos beszélgetések, amiket a sráccal folytatnak a lányok, gyönyörű példái Meyer „filmes pop-art” művészetének: csupa frázis és elkoptatott sablonszöveg, rentegeg (nagyrészt verbális) vagánykodás, túlságosan is tökösnek szánt beszólások és nevetségesen eltúlzott riposztok. Néhány gyöngyszem a kedvenceim közül: „Would you like a soft drink?” – „Honey, we don’t like nothing soft! Everything we do is hard!”, „Wanna try beating the clock?” – „I never try anything. I just do it. And I don't beat clocks, just people! Wanna try me?” Egyszerűen nem lehet nem szeretni…

A második fejezet kicsit más ízű, mint a film eleje. A három bevadult lány egy benzinkútban hall egy öreg fickóról, aki egy tanyaházban él messze a várostól, nem éppen fényűző körülmények között, habár jócskán tele van pénzzel. Egyértelmű, hogy ki kell rabolni, gondolják a romlott bestiák, felkeresik a tanyát és találkoznak az ott élő öreggel és két fiával. Érdekes tánc kezdődik: az ázsiai domina az idősebb testvérre hajt rá, aki viszont óvatos és gyanakvó, a szőke az értelmileg fogyatékos fiatalabbra (a stáblistán „The Vegetable” néven szerepel…), akit nem érdekelnek a nők, a tolószékes öreg pedig a túszul ejtett lányra, aki egyszerűen csak szeretne elmenekülni ennyi gonosz, romlott lelkű ember közül. A zárt térből nincs szabadulás: a három pussycat a még meg nem szerzett pénz rabja, a kiscsaj gyalog menekülne, de a jószándékú idősebb testvér visszahozza, az öreg pedig közlekedni sem tud egyedül. Még a dugások sem jönnek össze: hiába olyan észvesztően csinosak a cicák, ha az egyik fiúnak érzelmileg alkalmatlan a szeretkezésre (egyszerűen nem kívánja a nőket), az idősebbet bizalmatlansága és büszkesége tartja vissza egy darabig, majd a még el sem kezdett aktust kötelességtudata szakítja félbe, az öreg elől pedig mindig sikerül megmenekülnie kiszemelt áldozatának. Végül pont ő az, aki megfáradtan és cinikusan úgy jellemzi a szerencsétlen kislányt és idősebb fiát a dühös bandafőnöknek, mint akik „talán kevésbé romlottak, mint mi”. A film végére a szociális diszfunkcionalitásnak csupán az árnyoldala marad meg, nincs már vagányság az erőszakos, önfejű ázsiai domina dühkitöréseiben, a szőke csaj otthagyná, még jobbkeze is érzi, hogy a normalitás határait végképp maguk mögött hagyták, az eszkalálódó problémák elkerülhetetlenül maguk alá temetik a szereplőket, akik tulajdonképpen nem egymásnak, hanem mind saját személyre szabott végzetüknek esnek áldozatul. Ebből a helyzetből győztesen már nem, legfeljebb élve lehet kikerülni.

Grindhouse szempontból korai darabról van szó: az erőszak visszafogott, egy késszúrás már rémisztőnek számít (de hát fekete-fehérben felesleges is túl sok vért ontani, úgysem piroslik olyan szépen). Ugyanez áll a meztelenségre is: exploitation ide vagy oda, a film során egy „full frontal nudity” jelenetet sem látunk, a gyönyörű keblek is csak oldalról villannak meg a zuhanyzásjelenetben (no és persze felülről a dekoltázsokban). Ennek ellenére szinte rögtön megérezni a mindent átható pinaszagot, amint valamelyik pussycat feltűnik a vásznon, ez pedig legalább annyira Russ Meyer érdeme, mint a három cicáé. Ennyi játékosan vad erotikát belevinni a legegyszerűbb jelenetekbe is – nos, ez lehet az igazi (s)exploitation művészet. „Egy nagymellű nő kiszáll egy kocsiból, na és?”, mondhatja bárki, amíg meg nem látja ezt az egyszerű műveletet a Faster Pussycat! dögös dominájának előadásában, amikor is rájön, hogy a legokosabb, amit tehetne, az volna, ha négykézlábra esne és csaholni kezdene. Tiszta szerencse, hogy ez csak egy film…

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja

Minuscule (2006)

2007-11-20T00:09:00.000+01:00

Népszerűek a rovarok és pókok különös világában játszódó animációs filmek, melyek közös jellemzőik közé tartozik az, hogy (a robotikán kívül ezen filmekre is vonatkoztatható) "Uncanny Valley" kockázatos jelenségét kényelmesen, messziről kerülik (a rovarokat nem kell kritikusan élethűen ábrázolni, sőt!), ettől függetlenül azonban nem átallják az ízeltlábúakat a legkülönfélébb emberi vonásokkal ellátni. A Minuscule elkerüli az unalomba fulladó egészestés gyerekfilmek csapdáját és ötperces bonbonokba csomagolja gegekben gazdag, felnőttek számára is élvezetes humoros történeteit, melyek néha jobban, néha kevésbé kiszámíthatóak (de öt percet már csak a gyönyörű látvány és a tökéletesen eltalált karakterek miatt is bármikor végigül az ember). Nincsenek felesleges dialógusok, zene is alig, leginkább csupán a hangulatot erősen megdobó effektek színesítik a jeleneteket, melyek érdekes képzettársításokat sugallnak: mechanikus zörejek, repülő helikopter zaja vagy éppen a Star Wars hatodik epizódjából ismerős Endor-holdon repkedő járművek hangja festi alá a rovatok messziről oly csendesnek és jelentéktelennek tűnő kalandjait. A pókok megszívják, a bátor, tökös és gúnyos humorú katica mindenkit jól megtréfál, a hangyák meg sokan vannak. A készítők franciák, de azért egy magyar név (Szabó Tamás) is ott figyel...
Vigyázat, igen addiktív! A "csak még egy epizódot megnézek" mantra ismételgetése ellenére is könnyen egész estés program válik belőle!

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Egy epizód a Metacafen

The Mysterious Geographic Explorations of Jasper Morello (2005)

2007-11-19T23:42:00.000+01:00

Érdekes, szellemes animációs rövidfilm (nincs fél óra) Jasper Morello navigátor útjáról, ki szerelmét hátrahagyva elindul, hogy kiköszörülje legutóbbi utazásán elkövetett navigációs hibáját, mely egy ember életébe került. Nem akarok poénokat lelőni a történettel kapcsolatban, nem is érdemes, az a fő, hogy értelmes, koherens és kellően pergős, nem ragad le se a szerelmi témánál, se a tudomány feladata és az emberi áldozatok témája feletti moralizálásnál, pontosan ezért olyan kellemesen fogyasztható ez a Verne-könyveket idéző utazás kalandjába csomagolt minidráma. A látványvilág, mely az animációs filmeknek mindig igencsak sarkalatos pontja, egyfajta steampunkba oltott gothic hangulatot áraszt: az utazás egy nagy, fogaskerekekkel és rotorokkal telirakott repülő léghajó-szerűséggel történik (nincs megmagyarázva, hogy ennyi vas miért marad a levegőben, de nem is lényeges), a figurák pedig stilizáltak: a navigátor és a tudós sovány és magas alakok, a kapitány és a legénység ellenben zömökök és vaskosak. A szereplőknek ráadásul csak a kontúrja látszik, azaz teljesen feketék, mintha a semmire kivetített árnyjátékot vagy éppen hátulról megvilágított bábokat látnánk. A háttér és a gépek 3D-sek, szépek, pont annyit látunk csak belőlük, amennyinek értelme van, nem élvezkedtek ezzel sem feleslegesen. Különösen eltalált az embereken pusztító kór és a véres jelenetek vizuális megjelenése (kevés ilyen van, de hatásosak és szükségesek is).
Rövid, hangulatos, kreatív: ilyet még, sokat!

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos honlap trailerrel és háttérképekkel

[könyv] Grindhouse (2007)

2007-11-10T11:38:00.000+01:00

avagy
Minden, amit tudni akarsz a trashfilmekről (de sosem merted megkérdezni)

Hajlamosak vagyunk elnéző mosolygással tekinteni a '60-as, '70-es évek akkor gátlástalannak és extravagánsnak számító exploitation filmjeire kis költségvetésű trükkjeik, amatőr színészeik, ötletszerűen csapongó cselekményeik és hatásvadász címeik miatt, formanyelvük, dramaturgiájuk azonban gyakran kényelmetlenül ismerős. Ez is azt jelzi, hogy mennyi mindent átvett és szervesen magába épített a ’70-es évektől kezdve a populáris mainstream mozikultúra a hollywoodi stúdiórendszer árnyékában megszülető független filmek világától.

Hiánypótló kiadásként üdvözölhetjük a Mozinet könyvsorozat második darabját. Az exploitation filmek/B-filmek/trashfilmek (lásd az első tanulmány bevezető fejtegetését) nem voltak közelebbi vizsgálatra érdemes filmművészeti alkotásként kezelve hazánkban a Filmvilág magazin és néhány filmes blogon hasábjain kívül. Tarantino és Rodriguez számára a Grindhouse elkészítése valószínűleg egyszerre volt szórakozás, tisztelgés ifjúkoruk moziélményei előtt és lehetőség, hogy a fiatalabb generáció figyelmét ráirányítása erre a korszakra. A Mozinet könyvsorozat szerkesztői jó érzékkel kaptak az alkalmon: Grindhouse címmel adták ki e tanulmánykötetet, a posztert használták fel a borítótervhez és a fejezeteket elválasztó egyoldalas képek is a két filmből származnak. A Planet Terrorról és a Death Proofról persze nem sok szó esik, így azt is mondhatjuk, hogy a Grindhouse filmet – igen stílszerűen – kihasználták, a könyv címével és képeivel is az „exploitation” szó jelentését illusztrálva.

A kötet kézenfekvő módon a terminusok boncolgatásával indul, hogy az olvasó tisztába kerüljön a „B-film”, „exploitation”, „trash” és „grindhouse” kifejezésekkel és a köztük levő megközelítésbeli különbségekkel. Kovács Marcell tanulmánya, A rossz ízlés kultúrája végzi el ezt a feladatot. Az amerikai mozis szokásokat ismertetésével elmeséli a B–film életútját. Míg ez a kifejezés a gyártás és a vetítés módja felől közelít, az exploitation szó inkább a filmek hatásmechanikáját, szemléletmódját és persze reklámkampányát jellemzi. A kizsákmányolás a filmes fogásokra, hatásvadász történetelemekre és szexuális, valamint erőszakos jelenetek indokolatlan használatára ugyanúgy vonatkozik, mint azokra a trükkökre, amiket a nézők becsábítása érdekében bevetettek, gyakran az átveréstől sem visszariadva, mindig egy kicsivel több meztelenséget vagy erőszakot ígérve, mint amennyit teljesítve. Erre az „igényességre” utal az esztétikai oldalról közelítő, elsőre kissé sértőnek tűnő, ugyanakkor egészségesen dekadens örömöket ígérő trash kifejezés. Az írás ezek után, mintegy a könyv előzeteseként szolgálva, a grindhouse filmek műfajai és korszakai között tallózgat, körüljárja a könyvben később részletesen kifejtett témákat, valamint az európai és ázsiai exploitation filmek változatos palettájáról is szót ejt zárásképp. Ez igen dicséretes, ugyanakkor nagyon is szükséges húzás, tekintve, hogy a kötet további részében ezekről igen kevés szó esik. Ez betudható a tősgyökeres amerikai grindhouse műfajokra koncentrálásnak, de azért mégis fájdalmas hiányosság, hiszen szívesen olvastunk volna az említésnél többet az elegáns olasz giallókról, erőteljes és ötletes zombifilmekről vagy a dögös japán sexploitationokról vagy akár a Hanzo-széria különös samuraiploitation műfajáról.

Az étvágycsinálás után Orosdy Dániel következik A Római vakációtól a Mély torokig című írásával, ami egy filmesztétikai csomagolt történelmi és kultúrtörténeti áttekintés az ’50-es, ’60-as és ’70-es évekről. Számomra, aki a történelemnek mindig is csak az érdekes, „emberközeli” oldalát szerettem, mindenképpen a könyv egyik legérdekesebb és érdeklődésemet leginkább lekötő tanulmánya volt. Az mindenesetre biztos, hogy az exploitation filmek sok szállal kötődnek a korszakhoz, melyben fénykorukat élték, tehát ha behatóbban szeretnénk megismerkedni velük és persze megérteni őket, szükség van korabeli környezetük ismeretére. Ez magában foglalja az USA ezen időszakba eső kül- és belpolitikáját, sorozatgyilkosait és elnökeit, zenei divatját, a stúdiórendszert illető változásait és persze filmjeit. Minél jobban beleképzeljük magunkat ebbe a fortyogó, sok szempontból gyökeres változásokon keresztülmenő világba, annál jobban megérthetjük a szélsőséges, vad, friss ötletekkel teli exploitation filmek létrejöttének okait és körülményeit.

Böszörményi Gábor Hollywood megingása címmel az előző tanulmányhoz hasonlóan az exploitation filmek időbeli kontextusba helyezésével foglalkozik, ezúttal azonban kifejezetten a stúdiórendszer összeomlására, majd később az exploitation filmekre támaszkodó Új-Hollywood felemelkedésére koncentrál. Némi átfedés érzékelhető tehát, de ez nem annyira zavaró, egyrészt a cikk aránylag rövid, másrészt külön bekezdést szentel Roger Cormannek, akinek talán nem túlzás felbecsülhetetlen hatást tulajdonítani a korszak filmjeire, valamint több színész és rendező világhírűvé válására.

A kötet hátralevő részében a sorra következő cikkek különböző és csökkenő méretű részhalmazait veszik górcső alá a grindhouse filmek változatos faunájának. Varró Attila Hús és vér című írásában az exploitation formai jellegzetességei és altípusai vizsgálatával indít. A narratíva lényegét a film hatáselemeit összetartó keretként határozza meg, rámutatva, hogy a koherens történet sokkal kevésbé fontos követelmény, mint a játékidőben egyenletesen elosztva felbukkanó szexuális és erőszakos tartalmú jelenetek. Érdekes kérdéseket vet fel a B-filmek „műfajroncsolás” jelensége is: egyrészt előszeretettel építkeznek zsáneralapokra, hiszen ez a különféle filmes sablonok nézők általi ismeretét feltételezve megkönnyíti a történetmesélést, másrészt viszont az önkényesen betoldott szexuális tartalmú vagy erőszakos jelenetek, a hirtelen és váratlan fordulatok, valamint a grindhouse sokktechnikája gyakran teljesen szétzilálják az önkéntesen választott műfaji kereteket.

Kárpáti György A szexploitation című cikkében eme tág értelmű kategória kialakulásának és fejlődésének lépésein halad végig: a nudie-cutie filmektől a roughie-ken és Russ Meyer-opuszokon át a klasszikus sexploitation műfajokig (női börtönfilmek, erőszakolós bosszúfilmek stb) időben előrehaladva az erőszak-faktor fokozatos növekedésével érünk el. Rengeteg filmcímet és rövid történetösszegzést kapunk, közben pedig nem mellesleg dús keblű cicák Russ Meyer–filmekből származó fotóit csodálhatjuk, ami egy ilyen témájú cikkben mondhatni obligát illusztráció. (Kedvet kapni tehát sok filmhez lesz esélyünk…)

Ezután Orosdy Dániel tér vissza A snuff film legendája tanulmánnyal, melyben a "halálpornó" fogalmát járja körül, nagy figyelmet fordítva arra az érdekes ellentmondásra is, hogy lehet-e egyáltalán a snuff műfajáról beszélni, ha voltaképpen egy üres halmazról van szó. A szót azonban sok filmmel kapcsolatban használják az 1976-os Snuff című opusz óta, mint például a Halál ezer arca vagy a Guinea Pig filmek, általánosabb értelmű jelentése tehát magában foglalhatja azokat a filmeket is, amik csak úgy tesznek, mintha igazi emberhalált rögzítenének, vagy amik emberhalált mutatnak, de nem szándékos vagy nem pénzszerzési céllal készültek. Orosdy a fenti filmeket a Határesetek című bekezdés alatt tárgyalja. Megismerhetjük a kifejezés gyökereit, Charles Manson és követői állítólagos snuff filmje talán az első a műfaj legendáig közül. Érdekes történet kapcsolódik Ruggero Deodato Cannibal Holocaustjához, de előkerül a JFK–gyilkosságról készült home videó, a squish és mondo filmek fogalma, valamint a bizarr Meiwes–Brandes ügy is, mindez kellemesen olvasmányos stílusban.

Kovács Marcell Szabadság, szerelem, kábulat címmel a drogfilmeket járja körül. Újra előkerül a Szelíd motorosok és a Roger Corman nevéhez kapcsolódó filmek (The Trip, Wild Angels, Gas-s-s-s), mint nagy hatású fordulópontok a műfaj történetében. A drog a felvilágosító, elijesztő célzatú propagandafilmekből (Reefer Madness) lassan kiszabadulva a ’60-as évekre a zenében és a filmekben is a megismerés kapuit szélesre táró, újszerű, érdekes és izgalmas élmény kulcsává vált, mígnem a ’70-es évek elejére megjelent a kiábrándultság, az árnyoldal, a ’80-as, ’90-es években pedig rengeteg amerikai akciófilm és krimi története forgott a drogüzletek körül, előszeretettel használva a sunyi dealer és a gátlástalanul gonosz, kábítószerrel üzletelő gengszterfőnök tipikus karaktereit (bár ennek tárgyalásába a cikk már nem kezd bele).

Alföldi Nóra Erőszakban és szexben tobzódó SS-filmek című tanulmánya a szűkös téma keretei között minden lehetséges szempontból megvizsgálja a naziploitation filmeket. A náci karakterek ábrázolásának jellegzetességeit háborús propagandafilmekkel, a szerelemtáborokban játszódó naziploitationok helyzeteit, cselekményelemeit a szökés- és a női börtönfilmekkel veti össze. Az erőszak- és erotikafaktor arányát nemcsak kronológiai, de földrajzi vonatkozásban is érdemes vizsgálni, hiszen az olasz nácifilmek sikerültek a legerőszakosabbra. Ez a cikk ír egyébként a legtöbb nem-amerikai filmről, ami a témát tekintve persze érthető, ám kicsit a többi tanulmányból is hiányzott.

A kötet záróakkordja Vízer Balázs rejtélyes című írása (A nyiszálástól a kaszálásig), amely egyféle lezárásul hivatott szolgálni az egész könyvhöz, hiszen megtöri a műfajokon végigzongorázó tematikát és azt elemzi, hogyan épült be az exploitation a mainstreambe, ezáltal feleslegessé téve saját létezését és megölve magát. Az, hogy helyesebb lett-e volna a könyv elején, a műfajok boncolgatása előtt szerepeltetni a cikket, jó kérdés. A kötet végére kerülésnek mindenesetre a lezárás feladatán kívül más oka is lehetett, van ugyanis némi átfedés a Hollywood megingása című tanulmánnyal. Mindkettő tárgyalja a stúdiórendszer felépítését és összeomlását, valamint Corman munkásságát is. (Még az 57. és a 184. oldalon található grindhouse mozikról készült fotók is kísértetiesen hasonlítanak.) Ez persze inkább csak kukacoskodás, a cikk vége pedig a könyv legérdekesebb momentumai közé tartozik, hiszen itt a híressé vált mainstream blockbusterekben fellelhető konkrét exploitation vonásokról esik szó, mintegy visszamenőlegesen bizonyítva a kötet témájának fontosságát.

Inland Empire (2007)

2007-10-09T23:27:00.000+02:00

David Lynch a filmvilág egyik legnagyobb élő rendezője. A Radírfej, a Kék bársony vagy mondjuk a Lost Highway közül valószínűleg egy is elég lett volna, hogy hírnevet és közönséget szerezzen magának, a Twin Peaks-ről nem is beszélve, így tehát érthető, hogy rajongói minden lépését figyelemmel követték. A Mulholland Drive után a rendező új utakat kezdett keresgélni, leforgatta a Rabbitsot, aztán a Dumbland-et, a rajzolt rövidfilmek felé fordulva. Fizetős internetes oldalán Flash animációs sorozatot indított, rendszeresen közzétéve az új részeket. Az Inland Empire visszatérés a mozi világába, mégis valami új, hiszen digitális kézikamerával forgatták.

A háromórás opusz leginkább a Mulholland Drive folytatásaként vagy inkább újrafeldolgozásaként közelíthető meg. A főszereplő egy középkorú színésznő (Laura Dern), aki újra szerepet kap egy filmben (Jeremy Irons remekül játssza a rendezőt). Fiatal férfi partnere nagy nőfaló hírében áll, a nő férje viszont igen féltékeny. Ez adja az alapot a szabadon csapongó sztorinak, ami közben még egy szálon elindul a múltban, Lengyelországban. Ezeket a jeleneteket persze lengyel színészekkel vették fel, akik saját nyelvükön is beszélnek - ha már lúd, legyen kövér! A játékidő előrehaladtával (mondanám, hogy a történet előrehaladtával, de az nem annyira halad, ugyanis teljesen fel van szabdalva, sőt kétlem, hogy valaha is egyben lett volna értelmezhető, logikus, lineáris formában) természetesen kiderül, hogy ez a két szál nem is kettő, hanem csak egy, és a film-kígyó a Lost Highway-hez vagy a Mulholland Drive-hoz hasonlóan a saját farkába harap. De hát mégiscsak egy Lynch opuszt nézünk, vagy mi - ez már-már elvárható...

A már említett inkoherens, kaotikus, ötletszerűen csapongó cselekményen kívül további zavaró tényező a kézikamerás képanyag, ez ugyanis Lynch alaposan megkomponált, lágy, óvatos fényképezési stílusához tökéletesen alkalmatlan. Míg különféle akciófilmekben és főleg sorozatokban olyan profin illenek a hangulathoz az egyenetlen ráközelítések, a kamera rázkódása és a késői fókuszálások, addig egy Lynch műben igen furcsán hatnak. Ezzel persze a rossz oldalról közelítek a tehénhez, hiszen az Inland Empire alapját voltaképpen Lynch azon ötlete adta, hogy leforgat egy-két (összefüggés nélküli) rövid jelenetet, egyúttal eljátszadozik egy kicsit a kézikamerás technika adta lehetőségekkel. Eleinte tehát nem is akart ebből filmet eszkábálni, később azonban "összeálltak a jelenetek egy filmmé", mondta egy riportban, és megszületett az Inland Empire. Ez tudva persze még zavaróbb a zavarosban halászva megpróbálni összerakni a film egésszé-soha-nem-összeálló kirakósdarabkáit, és az embert végig gonoszul sugdolózva kísérti az ördög, tudniillik: hogy a faszba értelmezzem én az összes odavetett jelenet-töredéket, végig szorgalmasan szimbólumokat, metaforákat és párhuzamokat keresve, hogy a végén a mester a vászon mögül előbújva elégedetten megsimogassa a fejemet, mikor talán az egésznek nincs is értelme? Lynch persze nem segít, még annyit sem mond, mint Jézus a tengeri viharban hánykolódva ("Miért féltek, kicsiny hitűek?"), ehelyett bevág néhány jelenetet a 2002-es Rabbitsból, és éppen csak annyi fáradtságot vesz, hogy kicsit összemaszatolja a széleket, hogy részének érezzük a nyulak világát a filmnek. Az önreflekció azonban nem ér itt véget: az utolsó utáni jelenetben, a stáblista alatti felvételen többek között megjelenik Laura Harring is, a Rabbits egyik nyulát játszó színésznő, egyben a Mulholland Drive Ritája, ami így rögtön felidézi a néző számára azt a filmet is, amihez talán értelmezésében az Inland Empire leginkább hasonlítható. Egyben ez minden segítség, amit Lynch kulcsként a kezünkbe ad a film rengeteg kulcslyukához. Kérdés persze, hogy vezetnek-e valahová azok az ajtók, vagy értelmezésként meg kell-e elégednünk a kevés összefüggő elem "ez megtörtént-ez nem" jellegű összepasszintásával.

Megpróbálni megismételni azt, ami a Mulholland Drive-ban már tökéletesen működött, de rondább, nyersebb képekkel, kevésbé precíz történettel és jóval hosszabb játékidővel: Lynch biztos tudja, mi szükség volt erre.

Számszerű értékelés: 6/10.
A film imdb-s adatlapja

Die Hard 4.0 - Live Free Or Die Hard

2007-10-07T16:59:00.001+02:00

A Die Hard első részét imádom, a második két rész erőtlenebb, de a jobb akciófilmek közé tartoznak. A negyedik részen jól szórakoztam és érdekes volt látni, hogy hová tart az amerikai ízlés és a szórakoztató kikapcsolódást nyújtani szándékozó akciófilmekkel szembeni elvárás, valamint a technikai kiszolgáltatottságtól való para megjelenése is érezhető benne, de egyébként, mint film, egyáltalán nem tartom jónak.

Ami jó volt a Die Hardban, azt majd' mind kilúgozták a negyedik részből. A forgatókönyv széteső, nincs semmi hajtóerő. Térbeli és időbeli keret híján McClane fel-alá téblábol Amerikában nyögvecsinált szálakat követve. Érthetetlen, hogy miért csak ő és miért pont ő, és a készítők ezt érezvén megkérdeztették őt a balfasz Neo 2.0 sráccal, mire válaszul csak annyit tud mondani, hogy "valakinek meg kell csinálni", aminek a film történetének fényében nem sok értelme van. A hackeres sztorival kihúzták McClane alól a talajt, ő végig nem ért semmit (ebből poént is csinálnak a filmben, de attól még nem lesz kevésbé zavaró a dolog), de azért rendszeres időközönként kap egy kis akciót, meg hát a néző is csak azért ült be a filmre. Az apa-lány dráma szörnyen sablonos lett, a főgonosz erőtlen, a romantikus szál annyira gyenge és fonnyadt, hogy szerintem csak a film végi lazító poénok miatt rakták be (az "it's just the morphein kickin' in" egész jó lett, de csak amiatt azért mégsem érte meg). A pontosan kicentizett hihetetlen akciójeleneteket, amik a Die Hardok jellemzői voltak eddig, eszetlenül eltúlozták, amivel elértek egy érdekes, engem a 300-ra emlékeztető stilizáltságig kontrasztolt hatást (McClane a vadászgépen...), viszont az "Action Hero" McClane-t elválasztották a film többi részében látható öreg és fáradt arcú Willistől, ami elég skizofrén és nem segíti nézőt a beleélésben, pláne, hogy a dublőröknek még a nyugodtabb másodpercekben való mozgása is tökéletesen megkülönböztethető Willis töketlen vánszorgásától (az első Die Hardban egy véres atlétában, egy rohadt pisztollyal percekig is tudott csigalassúsággal osonni úgy, hogy lélegzet-visszafojtva figyelem ma is, most meg minden hasonló jelenetben két másodperc alatt kirohant a képből a bőrdzsekijében, mégis halálra untam magam). A tipikus McClaine-es cinikus poénok is erőltetettnek hatnak a szerintem abszolút nem Die Hard-os patetikus, hazaszerető jelenetek mellett (a "Fehér Ház felrobbanása" jeleneten hangosan röhögtem a moziban, a sok ártatlan, tiszta lelkű amerikai néző megdöbbenésére és felháborodására, de McClaine rövid szónoklatait sem szerettem igazán... nem illik hozzá!). Azon persze lehet vitatkozni, hogy jó-e a karakter öregedése, hiszen a színész is mindenképpen öregszik, de szerintem ez esetben nem működött a dolog. Az egyetlen jelenet, ahol Willis megcsillantja a régi McClaine-t, az, amikor az alagútban félhangosan, dühösen mormolva beszáll egy lezúzott rendőrautóba és nekiindul a helikopternek). Véresnek véres lesz, de cigarettáznia már nem szabad. McClane behódolt a pozitív nevelő hatású elvárásoknak.

De nemcsak a régi Die Hardokhoz képest muzsikál gyengén a film, hanem kifejezetten buta is. A gépágyú széttépi a vasbeton oszlopot, de a műszerfal azért megvédi hősünket... A hackelés az amerikaik számára még mindig kimerül kábelek dugdosásában, villámgyors karakter-gépelésben (erre meg mi a faszért van vajon szükség?) és látványos grafikák megjelenítésében... A jobb oldalra veszélyesen megdőlő kamiont az okosésizmos McClaine egy erős, bal oldalra tekert kormánymozdulattal dönti vissza egyenesbe... A legnagyobb szaros káosz közepén is van ideje az FBI-os nagykutyának egy new yorki nyomozóval és a balfék hackersráccal beszélgetni... és így tovább. Fárasztó, nagyon. A főgonosz kivégzését is láttuk már, hiába idézi meg az első rész végét, nem akkora nagy poén. És ha már itt tartunk: nem, többet egy akciófilmben nem akarunk egy "leesett a pisztolyom, és hiába nyújtózkodom, nem érem el!" jelenetet látni, nemhogy többet, és pláne nem egy Die Hard-ban!

A jó dolgokról se feletkezzünk meg azért: Kevin Smith király, az alagutas jelenet a lekapcsolódó lámpákkal borzongatóan zseniális (kár, hogy olyan rövid), a látványos jelenetek tényleg kurva szépek (csak tökéletesen hihetetlenek - de hát ez a Die Hard már nem az a Die Hard) és a macskaügyességű francia nindja-zsoldos is nagy poén (kár, hogy nem nagyon illik bele a filmbe, és az is, hogy a lassú és öreg McClaine olyan szánalmasan könnyen elintézi egy "véletlenül kézközelben van" kapcsolóval).

Számszerű értékelés: 4/10.

A film imdb-s adatlapja

Meatball Machine (2005)

2007-09-28T09:24:00.000+02:00

Aki se nem utálja, se nem szereti a Tetsuo-t, Shinya Tsukamoto kultikussá vált filmjét, az valószínűleg nem látta.
Aki utálja, az próbál ösztönösen valami másra gondolni, amikor virslit eszik, szeretkezik, egy mitesszert nyomkod az arcán vagy csak az utcán mászkál. De nem megy. A Tetsuo erősebb náluk és néha kísérti őket...
Aki szereti, vigyorog, ha eszébe jut egy-egy jelenet, Tsukamoto ritkán készülő filmjei közt Sogo Ishii vagy éppen David Cronenberg filmeket néz és az Iron Man című Black Sabbath számot hallva mindig elmosolyodik, mert valami más jut az eszébe. Aki pedig nagyon szereti a filmet, ráadásul Japánban él és valamilyen módon a filmezéssel foglalkozik, abból jó néhány biztosan benne van a Meatball Machine stábjában...

Tény: túlságosan értelmes történetet elvárni egy ilyen filmtől legalább annyira felesleges, mint kemény pornóban romantikát keresni. Ez nem arról szól. Van viszont benne egy csomó gusztustalan dolog, rengeteg vér, kiontott belek, szemkinyomás, faszverés, technomutánsok vagy robotszörnyek vagy mik, no meg gonosz és perverz csápok, akik csupa szemétséget művelnek. (De hát elvégre ezért szeretjük őket...)

Némi sztori azért van: az emberi testet irányítani képes űrlények egymást ölik és eszik, közben persze a hordozót is erősen leamortizálva. A főszereplő egy fiatal, zárkózott, félénk srác, akinek nagyon tetszik a munkahelye szomszédjában dolgozó lány. Előbb-utóbb persze mindkettejüket megszállja egy lény és máris kész a dráma: a lények megölnék egymást, az emberek nem...

A Meatball Machine elvileg az azonos című 1999-es film remake-je (lehet), de azt nem sikerült fellelnem az interneten. Van azonban egy első ránézésre nyilvánvaló párhuzam: a Tetsuo.

Remake-et vagy nyilvánvaló nyúlást csinálni a Tetsuoból hamvában holt ötlet lenne, mert az a film az Isten (azaz: csak egy van belőle). Ezzel szemben akut Tetsuo-mániától hajtva csinálni egy kissé buta, de egészen látványos filmet egy csapat ügyes kezű, acid-függő trükkmesterrel és technikussal, ami nyomokban a Tetsuora emlékeztet, nos, ez az én szememben bocsánatos bűn. Az eredmény ugyanis határozottan szerethető: jópofa hangulata van annak, ahogy ezek a techno-rémek egymást gyakják. A lények és a harcok (főleg az utolsó nagy csata a rozsdás vasúti szerelvények között) egészen erőteljesre sikerült, és emiatt a többi rész unalmassága és butasága megbocsájtható.

De hát végül is mi mást lehetne elvárni egy "Húsgombóc Gép" című filmtől?...

Számszerű értékelés: 6/10.
A film imdb-s adatlapja

Suspiria (1977)

2007-06-02T14:32:00.000+02:00

Egy amerikai lány Európába utazik, egy német balettiskolába. Érkezésétől fogva furcsa dolgokat lát, rejtélyes, misztikus halálesetek és hátborzongatóan különös figurák veszik körül, ő azonban nyomozni kezd, hogy kiderítse, mi folyik itt, közben maga is veszélybe kerül... a történetről nem is mondanék többet.

Dario Argento ezúttal az Operától és a Profondo Rosso-tól eltérően (e filmjeit láttam csak eddig) ezúttal egy nemcsak misztikusnak tűnő, hanem egy valóban fantasztikus elemeket tartalmazó filmet készített. A folyamatos, egybefüggő, könnyen követhető narratíva hiánya elsőre egy kicsit zavart, de a legvadabb, fantáziadús és nem utolsósorban igencsak félelmetes csúcspontok azonban bőven elég erősek és sűrűn jövőek ahhoz, hogy a fenti tény ne zavarjon tovább. A színek, a fények, az erőszak mind harsogóan túlzóak, a Goblins őrült, feszült zenéje is csak a legkiélezettebb pillanatokban hallgat el (pont fordítva, mint ahogy várná az ember), egyszóval a film igen vad támadást intéz a néző érzékszervei iránt, ami elől nincs menekvés a film másfél órája alatt: az első perctől az utolsóig kiszámíthatatlannak tűnő módon, mégis valamilyen előre kitalált irányba pörög a film, a film végi feszültség-feloldás után pedig azonnal jön a vége főcím ("You have been watching SUSPIRIA!").
Azt hiszem, erre a filmre el lehet mondani a közhelyet, hogy valaki vagy szereti, vagy utálja. Én az előbbi csoportba tartozom és kíváncsian várom Argento új filmjét (nagyon remélem, hogy bemutassák a magyar mozikban...), addig is pedig gyorsan megnézem a Suspiria "semi-sequel"-jét, az Inferno-t. :)

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja

Hellraiser 2. - Hellbound (1988)

2007-06-01T16:40:00.000+02:00

Ez a film egy nagy csalódás volt. Az első részben ki volt találva rendesen a történet, kevés felesleges rész volt benne, a cenobiték passzívak és ijesztőek voltak, egyedül a legvégén kezdett kicsit lanyhulni a film az üldözéses jelenettel. A második rész erről a lanyha tempóról indul, történet alig van, inkább csak a cselekmény csapong néhány kitűzött történeti pont között. A pokol egy fantasy-filmbe illő kihalt, épületekkel zsúfolt város-szerűségből és labirintusokból áll, amiben a két főhősnő fel-alá rohangál, egyre komikusabb hatást nyújtva. Az első részben még érdekes halálból visszajövős-húsgyűjtős dolgot megint beletették, de már teljesen unalmas az egész. Az, hogy ki miért kinek a poklába kerül, vagy hogy mindegyik "personal hell" valójában egy-e, valamint hogy mi az a furcsa lebegő bálvány és mi alapján dönti el, hogy kivel mi történjen (az orvos-cenobite), az nem igazán derül ki. Legalább jó sok vér van benne, mondhatnánk cinikusan, de hát az első rész sem attól volt jó, hanem a nyomasztó, beteg hangulattól, amit annyira túlhajszoltak a második részre, hogy inkább vicces lett. Az állandó piros és kék megvilágítás is elég zavaró, állandóan tekergettem a tévén a színerőt, hogy normális arányokat nyerjek. Egy-két jó ötlet van benne, de mégsem érdemes megnézni szerintem, rombolja az első rész hatását.

(Az meg külön poén volt, bár nem a film hibája, hogy a bootleg verzióra, amin dvd-n láttam a filmet, nem tudom, milyen megfontolásból, rátettek még egy filmet, és a főmenüben egy felirat büszkén újságolja a t. nézőnek, hogy akármelyik filmet is akarta megvenni, a másikat bónuszba kapta, jó szórakozást! És a poén: a Hellraiser 2. mellé a bónuszfilm egy zsírégető diétás aerobic-videó... Egyszerűen nem értem: most akkor a horror-fanoktól várják el, hogy a Hellbound után ugráló fitnesz-nőket nézegessenek kikapcsolódásképpen, vagy az elhízástól rettegő háziasszonyoktól azt, hogy néha a Hellbound-ra tornázzanak?...)

Számszerű értékelés: 3/10.

A film imdb-s adatlapja

The Hitcher (1986)

2007-05-27T15:44:00.000+02:00

Egyszerű történet: a fiatal srác bérelt autóval hajt végig a 66-os úton. Éjjel az esőben rendességből és némi kalandvágyból felvesz egy stoppost (az isteni Rutger Hauer játssza - élvezkedik is rendesen a szerepben), aki elárulja neki, hogy egy sorozatgyilkos, és mindenkit megöl, aki felveszi. A srácnak mégiscsak sikerül megszabadulnia tőle. Hosszú időre azonban nem lehet nyugta: a férfi a nyomába ered, és játszani kezd vele. Innentől kezdve egyre jobban eldurvulnak az események, és a fiatal srácnak egyre kevesebb esélye van kikeveredni a katyvaszból, miután a rendőrség is körözni és vadászni kezdi. Végül, várható módon, szembe kényszerül nézni a pszihopata stoppossal.

Sok meglepő ötlet nincs tehát a történetben, és a cselekmény alakulása, bár nem teljesen kiszámítható, de sokszor felidéz más filmekből ismerős helyzeteket (pl a Duel Spielbergtől vagy éppen a Psycho Hitchcocktól). Hogy mégis miért tetszett annyira a film? Ennek két oka van. Egyrészt a tipikus elemeket (pl. a stoppos mindig mindenhol ott van, mindig tudja, hol van a srác, és mindig a legváratlanabb pillanatban bukkan fel) és motívumokat (a főszereplő srác egyre tökösebb lesz, egyre bátrabb, egyre jobban feltalálja magát, míg a végén igazán magáévá teszi a tipikus amerikai "majd én megoldom, csak magamban bízhatok" mentalitást) zsírprofi módon, lazán és hitelesen hozza, egyszerűen magával sodorva a nézőt minden egyes jelenettel, azonosulásra késztetve minden szereplővel (igen, még az őrült stoppossal is, persze ebben Rutger Hauer játékának is nagy része van). A beállítások is hihetetlenül profik (az Oscar-díjas John Steale fényképezte a filmet), rég volt, hogy ennyiszer elmondtam volna egy film nézése közben magamnak, hogy "Úristen, ez baromi jól van fényképezve!". A másik ok pedig, amiért a film olyan maradandó élményt nyújthat, az a stoppos és a fiatal srác figurája között létrejövő furcsa viszony. Nem lehet olyan egyszerűen leírni ezt. Egyrészt a srác retteg a stoppostól, és gyakorlatilag végig csak menekül előle, ugyanakkor tanul tőle, méghozzá nem is keveset. A stoppos szintén érdekes figura: nemcsak a játék és a kaland miatt hecceli fel és hagyja életben annyszor a srácot, hanem kimondatlanul, de tapinthatóan, a halálra, a békére vágyik, arra, hogy valaki végre leállítsa őt. És erre a célra a srácot szemeli ki, hiszen ő az egyetlen, aki ellen tudott szegülni neki egyáltalán (a legelején, amikor felvette). A befejezés pedig ugyanilyen összetett, elgondolkoztató, a néző azon kapja magát, hogy hangosan morfondírozik: akkor most ki is nyerte meg ezt a furcsa "játékot"? És még egy érdekes felismerés várja őt: az utolsó beállítás, a színek, a környezet, a jelképes gesztus a legeslegutolsó jelenetben, mindezek hirtelen rádöbbentik az embert, hogy valójában nem is egy thrillert vagy akciófilmet nézett, hanem egy westernt. És ennek fényében sok mindent át lehet értékelni...
A The Hitcher egy igazi gyöngyszem.

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja

A Better Tomorrow (1986)

2007-04-15T20:35:00.000+02:00

A hong-kongi akciófilmek, bármennyire is szeretem őket, sajnos rendelkeznek néhány bosszantó jellegzetességgel. Nagyon szeretik a végletesen drámai jeleneteket, és ezek kedvéért habozás nélkül feláldoznak bármit a józan ész oltárán. A nyugati akciófilmek "kicentizettebbek": habár ezekre is jellemző tud lenni a melodráma, azért sokkal visszafogottabbak ilyen szempontból, és van néhány logikai szabály, amit egyszerűen be kell tartaniuk. A HK filmekben egy drámai momentum kedvéért gyakran minden más háttérbe szorul, például ha egy tűzpárbaj közepén lelőnek valakit, akkor amíg a barátja odarohan (a tűzpárbaj közepére, fedezék nélkül), elkapja, hogy ne essen a földre, és szomorúan nézi, ahogy társa meghal, addig a gonosz, elvetemült ellenfelek tisztelettudóan abbahagyják a tüzelést, vagy legalábbis a másik irányba céloznak legalább tíz-húsz másodpercig. Aztán pillanatok alatt meghalnak, amikor a főhős végül dühödten lepuffantja őket. Ilyesmi apróságok még a legjobb John Woo filmekben is előfordulnak. Ezek az elsőre idegesítő dolgok persze nem feltétlenül negatívumok, csupán a HK filmek a nyugatitól eltérő jellegzetességei, azonban még akkor is sikerül valami furcsa bájt adniuk a hong-kongi akciófilmeknek, amikor az ember még nem szokta meg őket, ezért már a Full Contact, a The Killer és a Bullet In The Head is nagyon tetszett.

A Better Tomorrow azonban - a City On Fire-rel egyetemben - még a fenti filmek közül is kilóg. Összecsiszoltabb, logikusabb, és bár annyira eltalált drámai történések, helyzetek vannak benne, hogy talán még inkább mondanám drámának is, mint akciófilmnek, ezek a jelenetek mégsem olyan erőltetettek, mint mondjuk a The Killer utolsó képsorai. A tűzpárbajok hozzák a megszokottan látványos színvonalat. A karakterek hamar megkedvelhetőek, mindükkel könnyű együttérezni, és persze a színészek sem akárkik (Chow Yun-Fat, Lung Ti, Leslie Cheung). A történet középpontjában két testvér áll, egyikük rendőr, a másik azonban gengszter, a Triád tagja. Szereti testvérét, és a kedvéért szakítana eddigi életével, ahogy azt haldokló apjának meg is ígéri. Azonban az "utolsó meló", ahogy lenni szokott, keresztbe tesz... De ez még csak a kezdet, a film kiindulópontja, és kettejüknek (valamint a gengszter legjobb haverjának) végig kell még menniük személyes kálváriájukon...

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
LoveHKcinema cikk

Pistol Opera (2001)

2007-04-12T14:14:00.000+02:00

Seijun Suzuki mindig is szokatlan, meglepő módon tudott egyszerű történeteket és témákat használva is emlékezetes és formabontó filmeket készíteni. A Branded To Kill és a Tokyo Drifter, talán a legismertebb és leghíresebb filmjei, régóta kultuszfilmként tiszteltek. Csapongó, kevés konkrétumot és sok a néző fantáziájára bízott "kiegészítést" használó narratívája, filmre vitt képregényre vagy fotókra emlékeztető pop-artos vizuális stílusa, magas fokú stilizációs készsége, különösen viselkedő, környezetükből kirívó karakterei és a film alatt alkalmazott színes és vad zenei megoldások mind Suzuki jellemző stílusjegyei közé tartoznak. A Pistol Operát 78 évesen, sokévnyi szünet után készítette el, és, ha szabad így fogalmaznom, még sokkal "durvább" lett, mint a fenti filmjei. Nem egy könnyen fogyasztható darab, annyi biztos.

A történet alapvázát tulajdonképpen a Branded To Kill története adja, a filmet mégsem igazán lehet remake-nek nevezni. A főszereplő a bérgyilkosok céhének tagja, a Kóbor Macska (No 3.: The Stray Cat). Munkáit egy titokzatos, arcát kendő mögé rejtő közvetítőn keresztül kapja, mint ahogy az éppen használandó pisztolyt is. Saját fegyvere ugyanis, amivel otthon gyakorol, egy egyszerű játékpisztoly. Mint minden bérgyilkos, ő is szeretne feljebb lépni a profizmus ranglistáján, ám a két felette levő klántagot (No 2.: The Useless Man, No 1.: Hundred Eyes) nem könnyű kiütni a helyéről. A céhen belüli versengés azonban egyre hevesebb, és a bérgyilkosok hamarosan egymást kezdik vadászni... Fordulat fordulatot követ, különféle furcsa figurák bukkannak fel a "tízes toplistáról", mint például Painless Surgeon, egy nagydarab késdobáló nyugatról, vagy No 0., aki elvileg a Branded To Kill főhőse (tehát mégsem halt meg?), viszont sajnos nem Jo Shishido játssza (a producer érthetetlen döntése). Stray Cat mellé hamarosan egy furcsa kislány csapódik, aki mindenáron szeretne megtanulni profin gyilkolni, hogy egykor ő is No 1. lehessen. A nő először elüldözi, aztán egyre jobban megkedveli, közben azonban szorul a nyaka körül a hurok, nem sok mindent ért, Hundred Eyes minden lépéséről tud, az ügynöke vissza akar vonulni, és még az öregedéssel is szembe kell néznie, és a "szép halállal" kapcsolatos vágya is előtérbe kerül - ez Hundred Eyes-t is igencsak foglalkoztatja. Ez egy tipikusan japán dolog, európai szemmel talán nehéz lehet megérteni, hogy miért jobb látványosan és dicsőségesen (= jobb ellenfél által legyőzetve) meghalni, mint elérni a békés öregkort, ahogy No 0. és Stray Cat idős háziasszonya tette. Azonban azt is megfigyelhetjük, hogy No 0. visszavágyik az első helyre és lelkileg képtelen elszakadni régi munkájától, életétől...

A fentiekben próbáltam minél több történetszálat kiragadni, de az igazság az, hogy a film egyáltalán nem kovácsol ezekből egységet, mondhatni sokkal inkább a cselekmény egymás után szórt darabkái ezek, mint valamiféle egységes történeti ív részei. Olyan érzés nézni a filmet, mintha valaki csinált volna egy kollázst a legkülönfélébb stílusú és témájú képekből és kirakósdarabkákból, ám nem rendezte őket egy képpé, hanem összerázta és véletlenszerűen egymás után pakolta őket egy időtengely mentén. Az indítékok, okok, sőt még a karakterek közti kapcsolatok is homályosak, nem megmagyarázottak, sőt a rengeteg szimbolikus jelenettöredék miatt gyakran még az sem világos, hogy ki ölt meg kit, vagy egyáltalán ki él és ki halott már. Ezt azonban nem rónám fel a film hibájául (szemben a legtöbb kritikussal a neten, lásd később), mert Suzuki filmjei mindig is egyirányba tartottak, és ha a Pistol Operát ennek a folyamatnak a részeként tekintjük, akkor egy nagyon érdekes művészi alkotásként lehet felfogni, csak éppen túlment azon a határon, amin a Tokyo Drifter vagy a Branded To Kill, és így sokkal érthetetlenebb és nehezen követhetőbb lett. De hát a fenti két film sem éppen könnyű darab, és mégis sokkal kézenfekvőbb és igazságosabb a saját "tudatlanságunkra", lelkiállapotunkra, vagy egyszerűen kulturális helyzetünkre fogni, ha nem tudjuk követni a filmet, mint Seijun Suzukira...

Az eddig elmondottak azonban ne riasszanak el senkit a Pistol Operától, akik szeretik a kreatív, meglepő filmélményeket, a Seijun Suzuki fanokat pedig különösen ne, mert a rendező egy olyan hihetetlenül változatos és sokszínű celluloidkoktélt varázsol elénk két órában, hogy az egyszerűen hihetetlen. Európai, amerikai és keleti kultúrmix ez, mely ugyanolyan természetes könnyedséggel kezeli minden adalékát: stilisztikai jellemzőit tekintve nagyrészt a japán színház hagyományain alapszik (gyakoriak a stilizált gesztusok, túljátszott reakciók), de bőven használ művészi igényű, szimbolikus beállításokat és pop-art jellegű jeleneteket, párbeszédeket, ahogy szamuráj- és jakuzafilmes motívumokat is. Zeneileg is hasonlóan eklektikus a film, a dübörgős dubtól kezdve a tradicionális japán hangszereken át a kötetlenül csavargó szomorkás szaxofonszólókig vagy a pörgős swingig mindenféle zenei stílus megszólal. A vágások, az egymás után következő jelenetek tempója és hangulata szintén változatos, legalább annyira megterhelő tehát lépést tartani a filmmel, mint amennyire szórakoztató: figyelmeztetés nélkül követi a dialógusok nélküli, lassú, művészi snitteket egy lőpárbaj, egy groteszk, fekete humorú gyilkosság vagy egy színpadi monológ. A különféle filmes utalások szintén érdekesek, a Branded To Kill-en kívül még sok más filmet megidéz Suzuki, köztük egyik kevéssé ismert személyes kedvencemet, a 2000-es angol Kiss Kiss (Bang Bang) című filmet is!

Végül pedig a film fogadtatásáról... Előrebocsájtva, hogy szerintem becsésem szerint a filmnek maximum a felét értettem és arról is oldalakat lehetne még beszélni: meglepődve tapasztaltam, hogy a Pistol Opera sok kritikus által meglehetősen negatív fogadtatást kapott a neten. Nagyrészt a legalább távolról nézve összefüggő narratíva hiányát kifogásolta, ám elismerték azt is, hogy nem tudták követni a filmet, nem értették minden jelenet értelmét. Ez persze nem meglepő, de hogy legyen ennek fényében kifogásolni a film érthetetlenségét? El kell fogadni, hogy nem vagyunk japánok, és vannak filmek (vagy esetleg csak jelenetek, motívumok stb), amiket sosem fogunk teljesen megérteni, mert nem ott nőttünk fel. (Hasonló lehet a helyzet Mamoru Oshii új filmjével, az Amazing Lives of the Fast Food Grifters-szel is, mint ahogy az Avalont vagy az Innocence-t is kevesen kezelik igazi értékének megfelelően.) Egy öregedő, de már fiatalkorában is vad és formabontó rendezőtől pedig egyébként sem vár kevesebbet az ember.

Legyünk hálásak, hogy a legendás Suzuki egy nyugati típusú kiszámítható, unalmas remake helyett egy utánozhatatlan műalkotást alkotott.

Számszerű értékelés: X.

A film imdb-s adatlapja
Midnight Eye-os kritika
Rottentomatoes kritikák

No Mercy For The Rude (2006)

2007-04-07T14:15:00.000+02:00

Egy gyerekkorától fogva néma srác úgy próbál pénzt gyűjteni a műtétjére, hogy bérgyilkosnak áll. Azonban mivel nem teljesen erkölcstelen, úgy dönt, hogy csak szemétládákat, tahókat fog megölni, hogy a munkája nyomán a világ csakis jobbá válhasson, még ha gyilkolás által is. Szerethető, laza fickó ő, aki furcsa verseket ír, imádja a tengeri kaját és ha visszakapja hangját, gyermekkori szerelmét szeretné megkeresni, néha pedig pecázni jár bérgyilkos haverjaival. Hamarosan azonban rendezett élete egyre jobban felborul: egy furcsa nő beköltözik a lakásába, egy utcagyerek a nyomába szegődik, az őt és társait foglalkoztató társaságra egyre jobban rászáll a rendőrség, és még személyes ellenségeket is sikerül szereznie a gengszterek közül.

Közel hibátlan alkotás. Számomra általában nem az egy film fő erénye, hogy mennyire eredeti, mert a szó legszigorúbb értelmében szerintem gyakorlatilag már lehetetlen eredeti filmet csinálni (olyat, amiben semmilyen "ráhatás" nem fedezhető fel), de nem is kell, érdekes az, hogy hogyan épülnek egymásra a filmek, hogyan változik például az operatőri munka vagy a filmzene a filmek történetében. A lényeg az, hogy egy film a saját maga által létrehozott világ keretein belül jól működjön, és a No Mercy... tökéletesen működik. Stílusos, laza, de nem fél a groteszk fekete humortól sem, akciódús, de sosem unalmas, végül pedig drámai, de nem erőlteti túl azt sem (bár erről esetleg lehet vitázni, de nálam ezen a téren is pont addig ment el a film, amíg kellett). Bizonyos szempontból a Lady Vengeance-t is felülmúlja a film: kevesebbet markol, de azt biztosabban fogja meg. Az általam eleddig látott 2006-os filmek közül biztosan ez volt az egyik tuti befutó. Remélem sok ilyen színvonalú művet látok még a rendezőtől és a főszereplőtől (akit külön nagyon bírtam).

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Trailer

City Of The Living Dead (1980)

2007-04-06T00:48:00.000+02:00

Érdekes zombifilm-mutancia ez a Lucio Fulci film, főleg a jóval hagyományosabb Zombie után. Már az indítás - az öngyilkos pap Dunwitch-ben, aki kinyitja a pokol kapuját, "életre keltve" a holtakat, és a pszihomókusok szeánsza New Yorkban, ahol minderről tudomást szereznek - sejteti, hogy nem a hagyományos romeroi ösvényen fog haladni a film, és valóban, sokkal misztikusabb és rejtélyesebb itt a helyzet. Az élőhalottak például nem agyatlanok, húsra éhezők és lomhák, hanem a teleportáció képességével rendelkező szellemszerű lények, és embert enni is alig látjuk őket. Megölni pedig nem fejbelövéssel kell őket, hanem... ? Ez például nem dől el egyértelműen, eleve csak a film legvége felé kezdik el megölni próbálni őket a szereplők (karókkal testbe szúrva), és nem igazán lehet tudni, hogy meghaltak-e. Az is kérdéses, hogy miért biztosak benne, hogy a pap "megölésével" vége lesz a holtak feltámadásának, illetve a papról magáról sem tudunk meg semmit. Cserébe kapunk viszont néhány zaftos jelenetet (amikor a fúrógép látszik a háttérben az egyik snittben, a gyakorlott horrorfilm-néző már előre dörzsöli a tenyerét... de a kukacos jelenet sem rossz, bár rutinos pecásoknak nem is annyira undorító :)).

A film legnagyobb erőssége egyértelműen a hangulata: a tárgyilagos kérdésekre való koncentrálás (mik jellemzik a feltámadottakat, mik a "játékszabályok") és a társadalomkritikai mondanivaló kilúgozása ugyanis nagyobb teret enged a hátborzongató, ijesztő atmoszférának, ami még a zombik relatíve kevés vásznon töltött idejének ellenére is (illetve inkább éppen azért) nagyon erőteljes, magával ragadó lett. Persze rásegít erre az üres, elhagyatott kisváros látványa is (tényleg, a főbb szereplőkön kívül alig látunk másokat, statiszták gyakorlatilag nincsenek is a dunwitchi jelenetekben!), no meg a Carpentertől kölcsönzött mindent beborító köd (bár nem biztos, hogy tőle vette, mivel ugyanabban az évben készült a két film). Kellemes időtöltés tehát a film kisebb hibái ellenére is.

Számszerű értékelés: 7/10.

A film imdb-s adatlapja

Slither (2006)

2007-03-22T22:24:00.000+01:00

Nathan Fillion (aka Malcolm Reynolds)! Szex! Testrabló gusztustalan nyálkás féreg-szörnyek! Nagyon sok! Fejlövések! Fallout 1-beli Cathedral alatti főmutáns hasonmás! Beteg poénok szétrobbanó terhes mutáns nőkkel! Fröcskölő belek! Nathan Fillion! CSÁPOS mutádódás a zombikon! Fiatal nők meztelen hasába vájó csápok látványa! Fejlövések! Tehénhalál! Gusztustalan kelések! Zuhanyzó pucér nő! (Bár párás az üveg, úgyhogy nem látszik jól!) Kötelező néger szereplő, aki megpurcan! Zombigázolás! Nathan Fillion a laza kisvárosi seriff szerepében! Kézigránátos poénok! Nathan Fillion befűzi a legszebb nőt a filmben! Egyértelmű!!! Laza country-blues zene! Szarvasagancsos részeg férfiak és nők! TÁNCOLNAK!!! Szex! Mutánsok! Stb.

Egyszóval senki ne higgyen az imdb-s pontozásnak, ez film simán megér 8/10-et (vagy többet), legalábbis azok számára biztosan, akiknek készült. Hogy kik ezek? Akik nosztalgiázni szeretnének a régi idők horrorfilmes divatjával kapcsolatban (inváziós filmek és zombifilmek) és akik akkor még nem éltek, de szeretnének látni egy ilyen filmet. Könnyed, laza, önironikus és vicces, de azért ijesztő és borzongató részei is vannak, és mivel pontosan azt szállítja, amit ígér (ráadásul nagyon korrektul), ezért szerintem mindenképpen megérdemli a jó értékelést, hiába nincsenek semmilyen művészi céljai. A dvd-n az "így készülnek a vizuális effektek" extra pedig amilyen egyszerű (és amilyen debil zene szól alatta...), annyira érdekes.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Rottentomatoes.com-os kritikák
Trailer

The Bothersome Man (2006)

2007-03-21T18:28:00.000+01:00

Egy férfi öngyilkos lesz. Így kezdődik a film. Aztán elkezdődik a történet az elejéről(?): ugyanez a férfi (Andreas) egyedül egy busszal megérkezik egy városba. Van egy ember, akinek csak az a munkája, hogy az újonnan jötteket fogadja, ő elviszi a férfit a lakására. Munkát is kap, a nőket sem nehéz megszerezni, hamar egy jóléti társadalom teljes jogú tagjának érezheti magát. Csak éppen boldognak nem. Pedig látszólag mindene megvan: könnyű és jól fizető munka, csinos barátnő, nagy lakás, szimpatikus munkatársak. De egy pár dolog mégis hiányzik ebből a világból: az érzelmek, a gyerekek, az ízek, az illatok, a részegség... És Andreas keresni kezd, áthágja az íratlan viselkedési szabályokat, mindent feláldoz azért, hogy megtalálja az elégedettségét.

Az elidegenedés, az abszolút jól működő jóléti társadalmak felszíne alatti lelki problémák sok észak-európai filmben előbukkantak már, de ezek közül nem láttam még eleget ahhoz, hogy ne üssön ez a téma a filmben. A többi mondanivaló pedig még erősebb. Jól eltalálták a logikai agyalásra késztető titokzatosság és az önmagában is értékes és élvezetes művészi motívumok és gondolatok közti egyensúlyt, így az is élvezheti a filmet, aki nem szereti, hogyha a végére sem esik le neki feltétlenül, hogy miről is szólt az egész, és az is, aki azt nem bírja, ha gyönyörűen fényképezett és beállított jelenetek követik egymást, azonban gondolkozni nem sokat kell. A legjobban pedig az jár, aki mindkettőt értékeli.

A film egyébként nagyon ügyes fogásokkal él. Azzal például, hogy az öngyilkosság-jelenetet a legelejére tették be, már a történet voltaképpeni kezdete előtt elültetik a nézőben a kérdést, hogy vajon tényleg a sztori vége lesz-e az öngyilkosság, vagy esetleg időrendben haladunk, és Andreas kalandjai halála után játszódnak? Ezt a kérdést sokáig fenntartja még a film, és amikor megválaszolja, még több új kérdés merül csak fel. Többet nem is akarok elárulni a történetből, de az biztos, hogy nemcsak egyféle értelmezési lehetőség van... Ügyes még a különböző motívumok ismételt, egyre szimbolikusabb használata: ilyen a zene, a lakások berendezése, a közterület-fenntartók felbukkanásai vagy a vér, de egyre több jelentést hordoznak olyan ártalmatlan cselekvések is, mint az evés és a szex. Minden apró részlet a helyén van, és minden egyirányba mutat, csak éppen ott nincsen semmi. Ez a film rejtetten nem valamiről, hanem valaminek a hiányáról szól. Borzongató élmény. Nem értek egyet azokkal sem, akik szerint elnyújtott és unalmas a film: mindig jön valami új, mindig kapunk egy kis adalékot.
Nem érdemes kihagyni!

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos honlap
Elég jó kritika
Magyar lehúzós kritika (szerintem igazságtalan, akár sok északi művészfilmet látott már a cikkíró, akár nem...)

Paranoia 1.0 / One Point O (2004)

2007-03-21T02:01:00.000+01:00

Több ijesztő dolog is volt a filmmel kapcsolatban, ami miatt halogattam a megnézését. A trailere pocsék, röhejessé teszi a film kiragadott jeleneteit. A magyar szinkron (a trailer alatt hallottam) szintén iszonyú. A történetről pedig nem sok derült ki.
Aztán végül megnéztem, és most iszonyú dühös vagyok. Mert az ilyen filmek elsikkadnak, alig lehet róluk hallani, az imdb-n lepontozzák, ez ráadásul nem is került moziba, csak dvd-re jelent meg, ahol alig látja őket valaki, pedig ez a film kibaszott erős! Egy gyilkos, paranoid, nyomasztó, klausztrofób látomás, cyberpunk hangulatú horror-thriller, ami a végére sci-fi-be fordul, remek szimbólumokkal, színészekkel, kiakasztó zenével. Fukkin' 10/10. Zseniális kultpotenciál van benne, kár, hogy nem fogja sose elég ember megnézni ahhoz. Szóval az ilyen filmek elsikkadnak, a Mátrix-féle alaposan bereklámozott, híresebb színészekkel, rengeteg számítógéppel és jóval több pénzzel fogyaszthatóvá tett ötlet-turmix filmek meg ismertek és sikeresek lesznek... nem jó ez így.

Szóval én csak annyit tudok jó szívvel javasolni, hogy mindenki nézze meg ezt a filmet, akiben sikerült a kíváncsiságot felélesztenem, és aki szerette a Szárnyas fejvadászt vagy a Dark City-t vagy a Harcosok Klubját, végül főleg nézze meg, aki szereti Phillip K. Dick regényeit és Orwell kultikus könyvét (1984). Ne várjatok semmit, ne hasonlítsátok össze semmivel, csak élvezzétek és agyaljatok. Nem is árulok el semmit a történetből, egyrészt mert első ránézésre csak a máshol már látott cyberpunk-panelok látszanak, másrészt mert ami az alatt van, az a nagyon mély és többrétegű értelmezhetőségű gondolatburok, az meg nem pár szóval leírható. (Egyébként az interneten is érdekes teóriákat lehet találni, például az egyik imdb-s topikban, arról, hogy miről is szól a film...)

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Cyberpunkreview.com-os kritika (nagyon jó!)

Dog Bite Dog (2006)

2007-03-19T22:22:00.000+01:00

Egy durva körülmények között felnőtt, félig állati lelkű thai bérgyilkos Hong Kongba érkezik egy munkára. A rendőrség a nyomába ered, élen egy szintén meglehetősen vad, irányíthatatlan zsaruval, ő pedig menekülés közben összejön egy lánnyal, miután megöli annak szadista apját. A kegyetlen, szemrebbenés nélkül embert ölő srác és a nyomában loholó, egyre érzéketlenebb és őrültebb zsaru között a végére kevés különbség fedezhető fel, ahogy az várható is. A történet hálás, belefér sok akció, dráma és még egy kis romantika is. A sötét látványvilág, az erőszakos jelenetek (azért nem olyan durvák) és az a tény, hogy mindkét főszereplővel igen nehéz azonosulni, nyomasztó atmoszférát hivatott biztosítani a filmnek.

A probléma csak az, hogy ezt néhol túlzásba vitték a készítők, és a bekevert kutyamorgások, a kiszámított beállítások és túlságosan is drámai helyzetek egy kicsit már komikussá teszik a filmet néhol (mint például a befejezésnél, ami pedig elvileg nagyon drámai, vagy annál a résznél, ahol tényleg egymásba harapnak a "kutyák"). Az operatőri munka is túl szándékoltnak érződik: attól nem lesz se jobb, se művészibb a film, hogy annyit forgatják, rázzák a kamerát. A másik zavaró momentum az akciójelenetek iszonyú logikátlansága (lásd még: Breaking News). A valóságban a bérgyilkos srácot a film első tíz percében lelőtték volna, aztán a film végéig még vagy nyolc-tízszer legalább. Itt mindig megússza, mert a dramaturgia, ugye, fontosabb, mint a hihetőség, még akkor is, ha néha a rendőrök agyatlanított csirkék módjára rohangálva várják, hogy a bérgyilkos srác lelépjen, és tovább üldözhessék.

A filmnek azonban nagy erősségei is vannak, ilyen például a zene (csak az angol nyelvű nyálas popszám nem kellett volna a romantikus rész alá) és a színészek, akik zseniálisan azonosulnak az elborult, erkölcsileg teljesen lezüllött karakterekkel. No meg az a nyomasztó hangulat is egész jól működhet azért, főleg azoknak a nézőknek, akik eddig nem sok hasonló jellegű filmet láttak. Elsősorban tehát azoknak ajánlanám a Dog Bites Dog-ot, akiknek fontosabb a hangulat és a kemény drámai csavarok, mint a végig nagyon logikus történetvezetés. (Ez egyébként szerintem általában jellemző a hong-kongi filmekre, például John Woo-tól a The Killer vagy Ringo Lam-tól a Full Contact sem a szereplők ésszerű reakciói és az életszerű akciójelenetek miatt jó).

Számszerű értékelés: 6/10.

A film imdb-s adatlapja

Dead End Run (2003)

2007-03-18T16:40:00.000+01:00

Sogo Ishii szeret a a Tetsuo nyomdokain haladó őrült agymenéseket csinálni. Bár csinált már fekete komédiát (Crazy Family) és finom szövésű művész-thrillert (Angel Dust), a Bust City és az Electric Dragon 80.000 Volt után a Dead End Run-nal újra egy egyórás nyers zúzással jelentkezett - legalábbis első ránézésre.
A film három rövid részből áll, melyek mindegyike egy menekülő férfiról szól, aki zsákutcába kerül. (Az első két esetben ez konkrétan ugyanaz az utca, a harmadik részben pedig egy magas ház tetőterasza.) A történeteknek kevés köze van egymáshoz, ráadásul eleve alig derül ki valami abból, hogy a szereplők kicsodák tulajdonképpen és miért kerültek abba a helyzetbe, amiben vannak. Így egyrészt nem kötötte meg a rendező kezét az, hogy minél hamarabb valami elfogadható sztorit kelljen bemutatnia, amit a nézőnek még meg is kell értenie, másrészt több ideje jutott arra, ami igazán érdekelte, azaz a furcsa szituációk hangulatának bemutatására és a színtiszta játékra.

Az első történetben egy fiatal srác menekül láthatatlan üldözői elől. Mire a zsákutcába eljut és ott meglapul, már teljesen ki van készülve, így amikor lassú, az éjszakai csenden hangosnak tűnő léptek közelednek búvóhelye felé, nem sokat habozik, mielőtt egy vascsővel halálra súlyt - egy vadidegen, fiatal nőt. Aki, miután meghalt, felkel, és énekelni, majd táncolni kezd meglepett gyilkosával... Ez az epizód Sabu filmjeit idézi, komikus drámaisága nagyon groteszkké teszi, az elsőre valóságnak tűnő képi metaforák pedig meglehetősen elvonttá.
A második törénetben ugyanebbe a zsákutcába kerül egy középkorú férfi (valószínűleg egy jakuza), azonban ezúttal az üldözője is felbukkan. Tíz percig csak állnak, pisztolyt szegezve egymásra, de a néző mégsem unatkozik... Érdekes rész, westernfilmes hangulat keveredik az éjszakai, gomolygó gőzzel teli sikátor krimis helyszínével, közben pedig flashback-képekkel egy érdekes párhuzam bontakozik ki. Mégis, talán ez a legkevésbé működő rész, kicsit kevésnek találtam.
A harmadik, befejező történetecske a legjobb a három közül. Főszereplője Asano Tadanobu (akivel Ishii szívesen és gyakran dolgozik együtt), aki egy menekülő gengsztert játszik. Nyomában a rendőrökkel felrohan egy magas épület tűzlépcsőjén, ahol viszont zsákutcába esik. Cselekedni kell, gyorsan túszul ejti hát a tető szélén, lobogó fehér ruhák (gyakori kép japán filmekben...) között üldögélő ártatlan fiatal lányt, és pisztolyt szorít a fejéhez. Hamarosan azonban kiderül, hogy a lány egyáltalán nem bánná, ha meghalna, és most is azért volt a tetőn, mert le akart ugrani. Ez persze jócskán megnehezíti az egyébként is tanácstalan gengszter dolgát, hát még amikor a pisztoly gazdát cserél... Ez a rész a leghumorosabb, az egyszerű, de furcsa helyzetből Ishii mindent kihozott, amit ki lehetett (ebben a remek színészek is a segítségére voltak), aztán egy ügyes befejezéssel lezárta.

Érdekes film a Dead End Run, ami azonban furcsaságai ellenére is könnyebben emészthető talán, mint Ishii más filmjei. Az újra felbukkanó motívumok, átutalások, szimmetriák ugyanis furcsa, játékos egységet kovácsolnak a három független történetből. Az első és a második történet például ugyanabban a zsákutcában játszódik, mindkettőben szerepel két, egymás előtt ugyanolyan testhelyzetben heverő ember képe, a még teljesebb szimmetria jegyében pedig az első rész címe az első epizód után, a másodiké pedig a második epizód előtt van kiírva. Az ilyen és hasonló utalásokat észrevenni tényleg olyan, mint egyfajta játékot játszani a rendezővel a film éppen futó jelenetének mondanivalójától vagy hangulatától néha majdnem teljesen függetlenül, és ez érdekes élmény. Elsősorban mégis a Sogo Ishii (és Sabu) filmek kedvelőinek ajánlom a Dead End Run-t, no meg persze azoknak, akik szeretik a meglepő és szokatlan filmeket.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja

Fritz The Cat (1972)

2007-03-14T09:41:00.000+01:00

Mióta vágytam ilyesmire! A rajzfilm egy teljes jogú médium, hogyha ezt ma a Pixar és Disney filmek vagy a "felnőttekek szóló tartalommal bíró", tinédzsereknek készített animék áradatában el is felejtjük néha (az Anifest jellegű rendezvények túl ritkák, animációs filmeket a neten pedig nagyon nehéz találni). A Fritz The Cat Ralph Bakshi talán leghíresebb egész estés rajzfilmje.

A történet a '60-as évek Amerikájának pezsgő világába visz, ahol egy egyetemista macska kalandjait követhetjük nyomon. Mindenbe belevág, amihez kedve van: zenél a parkban, hogy nőket fűzzön be, aztán egy ismerős lakására viszi őket, ahol hatalmas betépős buli tör ki, rendőrök elől menekül, aztán forradalmat próbál kirobbantani egy feketék lakta negyedben, kurvázik, végül útra kel a barátnőjével, de belekeverik egy anarchista szervezetbe. Az egész film egy nagy káosz, egy vicces végigtekintés a korszakon: drogok, zenék, politikai eszmék, hippik, lázongások és a '60-as évek Amerikájának minden más jellemzője összekeverve, kreatív és lenyűgöző látványvilággal ábrázolva és pszihedelikus szósszal bőven nyakonöntve. A zsidók csendesen mormognak a zsinagógába, és nem lehet őket megzavarni, de üdvrivalgásban törnek ki és táncolni kezdenek, amikor a rádió bemondja, hogy Izrael fegyvereket kap az Egyesült Államoktól... Fritz a tizedik spangli után, amit egy kövér prostituált a szájába töm, hogy bevadítsa, egy cicikkel kirakott alagútban rohangál... A kihalt kősivatagban egy kőkemény heroinista anarchista száguldozik horogkeresztekkel díszített motorján...

Nagyon laza, nagyon vicces, nagyon trippes, vicces szövegekkel megpakolt "Magic Carpet Ride". Kihagyhatatlan!

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Letölthető trailer
A király Bo Diddley szám mp3-ban (amelyikre csak a holló táncol egy csomó ideig egy jelenetben)

Detective Bureau 2-3 (1963)

2007-03-10T14:16:00.000+01:00

Seijun Suzuki és Jo Shishido jónéhány remek filmben dolgoztak együtt mint rendező és színész. A Detective Bureau 2-3 a könnyebb darabok egyike.

Jo a címadó detektíviroda tulajdonosa és fő nyomozója (a 2-3 tag a címben nem arra utal, hogy ez egy trilógia második és harmadik része összeolvasztva, ahogy az ember elsőre hiheti, hanem arra, hogy az iroda a második emeleten a kettes ajtó mögött van...), aki igyekszik minden megbízást minél profibban teljesíteni. Ezúttal nincs könnyű dolga, a nyomozásába sok minden belekeveredik: a rendőrség, a jakuzák és persze nem hiányozhatnak a szép nők sem. Habár a történet nem túl bonyolult, végig erősen kell figyelni, hogy követni lehessen, mert Suzuki nem könnyíti meg a nézők dolgát. Ahogy azt más filmjeiben is megszokhattuk, itt is igen szabadon kezeli a cselekmény vezetését, átugrik egyes jeleneteket és beszélgetéseket, amiket általában megmutat egy hasonló film, elidőzik olyan részeken, amiknek a történet szempontjából alig van jelentősége, a párbeszédeket pedig rövidre, már-már stilizáltra szabja. A film mégis nyugodtabb és visszafogottabb, mint mondjuk a Tokyo Drifter vagy a Branded To Kill, könnyű szórakozást nyújt a laza szövegekkel, izgalmas akciókkal és Jo mindig lenyűgöző alakításával.

Számszerű értékelés: 8/10.
A film imdb-s adatlapja

Youth Of The Beast (1963)

2007-03-04T16:21:00.000+01:00

Seijun Suzuki filmjeiben egyszerre vannak jelen a szórakoztató, ponyvaregény hangulatú tömegfilmek, valamint a művészi nézőpontú témák, jelenetek, gondolatok, és ettől válnak olyan egyénivé és jellegzetessé. Úttörő szerepet játszott a japán (s)exploitation filmes műfaj megszületésében is néhány filmes tabu ledöntésével is.

A Youth Of The Beast egy izgalmas krimi, két rivális jakuzabandával és egy ex-zsaruval a főszerepben (ez utóbbit a zseniális Jo Shishido játssza, akit a Branded To Kill óta imádok). Az ex-zsaru, Jo (ez a filmbeli neve is... érdekes módon Ázsiában elterjedt szokás a főszereplőt játszó színésznek a saját nevét adni), magát okolja, amiért volt társát a gengszterek megölték. Ezután erőszakos cselekedetei miatt börtönbe is kerül. Mivel más módot nem lát a gyilkos kilétének kiderítésére, szabadulása után beépül a jakuzák közé. A rendőrök közül csak egyvalaki tudja, hogy mi a terve, azonban mivel Jo a jakuzák bizalmának elnyerése érdekében valódi bűntetteket is el kell követnie, ő sem tud sokat segíteni rajta. Jo a két bandát egymás ellen kijátszva, pengeélen lavírozva próbálja megtudni az igazságot, hogy végül bosszút állhasson, közben persze gyakran kerül életveszélyes helyzetekbe, amikből csak gyors reflexei vagy merész blöffjei és a hihetetlen pókerarca mentik ki. Természetesen különféle szép és laza erkölcsű nők is belekeverednek a történetbe, ahogy az lenni szokott, a film végén Jo pedig megnyugtató mészárlás helyett erkölcsi
dillemával szembesül...

A Tokyo Drifternél vagy a Branded To Killnél kevésbé művészi, de sok emlékezetes beállítást és érdekes helyzetet felvonultató film.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Criterion-os kritika

Escape From New York (1981)

2007-03-04T13:55:00.000+01:00

John Carpenter talán legismertebb nem horror filmje, a remekül eltalált antihős főszereplő karakterrel, Snake Plissken-nel híressé vált Menekülés New Yorkból (Kurt Russell játssza őt, akire mintha ráöntötték volna a szerepet, bár eredetileg Tommy Lee Jones és Charles Bronson neve is felmerült az esélyesek között). A történet a nem éppen optimista (akkori) közeljövőben játszódik: az USA-ban ijesztő mértékben megnőtt a bűnözés. A rengeteg embert már nem győzik börtönbe zárni, ezért Manhattan New York városának egy részét egy hatalmas börtönterületnek nyilvánítják, amelyet fallal, helikopterekkel és katonaságként funkcionáló rendőrségi vonalak vesznek körül. Ez után kilenc évvel, amikor bent már kialakult egy, a külvilág számára teljesen ismeretlen társadalmi-hatalmi berendezkedés, az Air Force One, az elnöki különgép lezuhan New York területén belül. Snake Plissken egy kiváló katona volt, akit azonban rablási kísérlet közben elkaptak és New York-ba akartak bedugni életfogytiglanra (aki oda rabként bemegy, többet nem jöhet ki). Mivel az elnököt a benti rabok túszul ejtették, a hadsereg nem mer bevonulni, inkább egy egyszemélyes akció mellett döntenek, amire a börtönigazgató félig rábeszéli és félig rázsarolja Snake-et. Ha ugyanis sikerül kimentenie az elnököt élve (és egy kis kazettát is, amit éppen egy fontos béketárgyalásra vitt az elnök), amnesztiát kap, illetve a nyakába injektált kis robbanótölteteket is deaktiválják neki...

A film elsőre egy B-kategóriás akciófilm és egy Mad Max-féle antiutópisztikus film keverékének tűnik, aminek igazi báját egyértelműen a karakterek adják, főként persze Snake. Ami miatt viszont igazán érdekes és élvezetes megnézni, az a film politikai állásfoglalása. Amikor Snake-nek először mondják meg, hogy az Elnököt kell megmentenie, Snake rögtön visszakérdez: "Minek az elnökét?". A film vége felé, amikor az egyébként végig elég beszarian viselkedő elnök fegyverhez jut, hisztérikus vihogás és kiáltozás kíséretében lövi agyon egyik korábbi fogvatartóját, az Amerikai Egyesült Államoknak egy hataloméhes, kontrollálhatatlan elnöki metaforájaként. Snake pedig a magányos hős, a westernek látszólag elvtelen és hidegen számító cowboya, aki azonban minden egyes ellene elkövetett áruláson megsértődik és számon tartja, az elnököt pedig rühelli, a misszióját is csak a túlélés miatt hajtja végre, azonban a szalagot, amin a béketárgyaláshoz (amit az USA Kínával és Oroszországgal folytat...) nagyon fontos anyag van, már egyáltalán nem tartja fontosnak eljuttatni az amerikai kormánynak... Az üzenet egyértelmű, Snake elutasítja az amerikai politikát és a háborútól sem mentené meg az országot, ha ezzel változást érhetne el.

A díszletek látványosak, a történet kellően izgalmas, ha nincsenek is túl meglepő fordulatok, a vagány szövegek és beállások pedig a helyükön vannak, vigyoroghat és röhöghet a néző eleget. Az akciójelenetekkel viszont nem voltam elégedett: annyira bénák voltak a lövöldözések és a bunyók, hogy már-már úgy éreztem, Carpentert egyáltalán nem is érdekelte ez a része a filmnek és szándékosan stilizáltra csinálta meg őket. Akár ez a helyzet, akár nem, ez tényleg elég zavaró volt. Viszont a zombifilmes utalások nagyon tetszettek, a stáblistán a kikacsintás Romero és Cronenberg felé nemkülönben. Egyszóval jó szórakozás a film, ha nem is tökéletes. Végül pedig egy kis érdekesség: a 3D-s jelenetet, amikor Snake berepül New Yorkba egy vitorlázó géppel, nem számítógéppel vették fel, mert akkor még nem volt elérhető a technika normális áron, hanem egy feketére festett és világos színű szalaggal négyzetrácsosra ragasztott makettvárossal vették fel.

Számszerű értékelés: 7/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos oldal
Rövid hangrészlet (Kurt Russell laza hangja)

Point Blank (1967)

2007-03-03T14:53:00.000+01:00

A Point Blank Donald Westlake A vadász (The Hunter) című regénye alapján készült, csakúgy, mint a Mel Gibson-féle feldolgozás, a Payback. Mivel ez utóbbi nagy kedvencem, kíváncsiságból meg kellett néznem a Point Blankot is.

A történet alapvetően hasonló, de a nyomozás kicsit összetettebb. A lényeg ugyanaz: két fickó és az egyikük felesége végrehajtanak egy rablást, majd az egyik férfi lelövi a másikat, Walkert, és lelép a feleségével. Csakhogy Walker nem hal meg, és elindul, hogy visszaszerezze a pénzét és bosszút álljon.
Ebben a filmben valamivel több szerep jut a három gengszternek, akiket a főhős sorban felkeres, hogy visszakapja a pénzét. A film vége is komolyabb, elgondolkoztató. A bunyók kellően életszerűek és kemények, a színészek pedig kiválóak (főleg a főszereplő, Lee Marvin). Érdekes hatást keltenek az áthúzások is, gyakran fél perccel is elkésik egymáshoz képest a hang és a kép két jelenet közti váltásnál.
Ami viszont kevésbé tetszett: valahogy hiányzik belőle a dög, nem elég feszült a hangulata és a történések is kicsit lassú tempóban követik egymást egy ilyen típusú filmhez.

Így hát nekem a Payback marad a kedvenc, de azért ez is egy igen jó film, érdemes volt megnézni.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja

Chinatown (1974)

2007-02-28T16:24:00.000+01:00

A Chinatown egy összetett és bonyolult film. A történet klasszikus film noirokat idéz és Chandler detektívregényeket, a háttérben egy nagy rejtéllyel (ami valamiképpen összefüggésben van a város vizével), hazugságok szövevényébe burkolt hatalmi játékkal és persze más elmaradhatatlan film noir kellékekkel: csípős, cinikus dumák, csábító femme fatale, életveszélyes helyzetek, nagy pénzek ígérete látszólag kis munkákért és így tovább. Azonban a főszereplő magánnyomozó itt közel sem egy ösztönösen jó irányba tapogatózó főhős, sokszor vannak rossz tippjei, nem a megfelelő emberekben bízik és nem azokat zsarolja vagy szorongatja meg, akit kéne, végül a nyomozás végi nagy finálét is elcseszi, amit ő maga hívott össze, hogy dicsekedhessen ügyességével. A címet adó városrész, Los Angeles kínai negyede is csupán ködös utalásokban bukkan fel a film legvégéig és ott sem olyan hangsúlyos helyszín, amire végig számítani lehet. Ez elsőre furcsa lehet, de valójában segítség: Chinatown nem egy helyszín, hanem egy szimbólum, egy nehezen körülírható és megfogható, de nyomasztó, legyőzhetetlen és a múltból kitörölhetetlen szimbólum. Roman Polanski, a rendező múltját ismerve rögtön világosabbá válik a helyzet: várandós feleségét Los Angelesben egy sorozatgyilkos (Charles Manson, ha jól tudom) brutálisan meggyilkolta. Polanski vissza sem akart menni abba a városba, azonban rábeszélték, hogy rendezze meg a Chinatown-ot. A kész film erősen magán viseli Polanski lelkiállapotának nyomát... A film legnagyobb erőssége ezen a nyomasztó, sötét atmoszférán kívül (amely sokkal inkább lelkileg, mintsem látványilag jelentkezik) a főszereplő, Jack Nicholson. Játéka zseniális, karaktere pedig kellően érdekes: Jake Gittes, a magánnyomozó, akit rossz emlék köt a kínai negyedhez. A kerületi ügyésznek dolgozott itt régen, és tudta, hogy nincs hatalma és a legjobban teszi, ha igyekszik kimaradni minden zűrből. Ez a film során többször is előjön, ráadásul általában éppen Gittes hozza fel, így amikor a részben felbérelt magánnyomozóként, részben saját szakállára végzett nyomozásai a végükhöz érnek, a kínai negyednek újra fel kell bukkannia, hogy megfoghatatlan fenyegetése megütközzön Gittes tervével, aki azt hitte, hogy komolyan képes érdemben befolyásolni a történéseket és mindenkit olyan sorshoz juttatni, amit az megérdemelt.

Hangulatos és emlékezetes film ez, ami számomra (a Taxisofőrhöz hasonlóan) csak napokkal a megnézése után érett be igazán. A Kínai negyed olyan legendás filmeket idéz, mint A máltai sólyom vagy a Szédülés, és rengeteg későbbi film tartalmaz rá utalásokat. Izgalmas krimi és társadalmi korrajz egyszerre, és mégis működik. Kell ennél több?

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Rottentomatoes.com-os kritikák

Miller's Crossing (1990)

2007-02-28T12:32:00.000+01:00

A Coen filmeket már csak azért is könnyű szeretni, mert nagyon hálás dolog kritikát írni róluk. Egyrészt gyakran helyezik történeteiket zsánerfilmes keretek közé, ami eleve egy csomóféle nézőpontot és összehasonlítási alapot kínál, másrészt előszeretettel tömik meg filmjeiket rejtett utalásokkal, újra és újra felbukkanó motívumokkal, groteszk jelenetekkel, fekete humorú viccekkel és egyéb nyalánkságokkal. Véresen egyszerű, Fargo, Az ember, aki ott sem volt vagy éppen A Nagy Lebowski - mind teljesen különböző hangulatú és stílusú, mégis félreismerhetetlenül "Coen film".

A Miller's Crossing már a nyitó jelenettel azt hangsúlyozza, hogy egy igazi maffiafilm lesz: egy megbundázott bokszmeccsről beszélget két nagykutya gengszter, az egyikük a város legnagyobb főnöke, ő irányít mindent. Johnny Casper, a másikuk, aki nagy pénzben fogadott a bundázott meccsre és elvesztette azt, a jó hírén esett foltot szeretné jóvá tenni, azaz megölni a fickót, aki felrúgta a megállapodást és átverte őt. Leo, a nagyfőnök azonban nem enged. Jobbkeze és jóbarátja, Tom Reagan, hiába próbálja meggyőzni, hogy nem érdemes ilyen kis ügy miatt harcot szítani a városban, a két hataloméhes gengszter között egyre nő a feszültség. A helyzetet tovább bonyolítja Tom viszonya főnöke, Leo barátnőjével. Tom azonban mindent megtenne barátjáért, még akkor is, ha szerinte az hibás döntéseket hozott, és hajlandó emiatt a trükközések, hazugságok és ármánykodás szövevényes hálójába is nyakig belebonyolódni.

A történet tehát első pillantásra egy maffiaháborúról szól, azonban az már gyanús lehet, hogy a forgatókönyv alapja két Dashiell Hammett könyv volt (The Glass Key, Red Harvest), aki Raymond Chandler mellett a másik "irodalmi noir" nagyágyú, többek között a Máltai sólyom című detektívregény szerzője. Valóban, a történet sokkal inkább koncentrál Tom veszélyes játékára és arra, hogy mi az, amit megtenne, mi az, amit nem, és egyáltalán miért, mint a "családokra", a Keresztapából ismert leszámolásokra és más tipikus maffia toposzokra. Megjelenik ezeknek a sötét hangulatú detektívregényeknek sok szokványos motívuma, mint például a főhős alapos elverése sok mindenki által, az állandó italozás és dohányzás, a nőkkel és a zsarukkal való bánásmód, a laza és cinikus beszólások és így tovább. A romantikus szál is végig lebegtetve van a filmben, a néző pedig bizonytalanságban tartva, hogy mekkora jelentősége lesz annak. A csavaros történet végére pedig kiderül, hogy tulajdonképpen minden Tom nagyon is szigorú becsületkódexéről szólt, és minden szereplőt és sorsát ennek fényében nézve értelmet nyer a furcsa befejezés. (Ettől függetlenül persze zseniális Tommy gitáros tűzpárbaj is van a filmben, mint ahogy mulatók felrobbantása és szétlövése vagy éppen dühös férfiak ökölharca.)

A stílusok keverése mellett érdekes hangulatot kölcsönöz a filmnek a Coen fivérekre jellemző fekete humor és helyenként váratlanul felbukkanó alaposan megmutatott "on-screen" erőszak is, a lágy instrumentális zene, valamint a visszatérő álomjelenet, amely a főcím alatt látható - egy kalapot fúj a szél végig egy kihalt erdőben -, és amely jelenet visszatérésére a néző végig számít. A kalap egyébként is szimbolikus jelentőségű dolog a filmben. Tom szemében például ez a legfontosabb ruhadarab egy férfi számára, a becsületnek egyfajta megjelenése. Akárhányszor bemosnak neki egyet, az első dolga az, hogy felveszi a kalapot a földről. Mások teljesen máshogy kezelik a kalapjukat: a Tom becsületkódexe szerint erkölcstelen emberek gyakran elhajítják vagy nem törődnek vele, amikor a szél lefújja a fejükről, mint például az a gengszter, aki a film vége felé a rendőrökkel együtt lövi az ellenséges banda tagjait két hatalmas pisztollyal (ezt a cameo szerepet egyébként Sam Raimi, a híres horrorfilm-rendező játssza el!). Azt is érdemes megfigyelni, hogy Tom melyik jelenetekben igazgatja a legtöbbet a kalapját, mert ezek általában becsületbeli kérdéseket illető döntéseket tartalmaznak.

A Miller's Crossing egy igazi gyöngyszem, amely visszafogott, harmónikus felépítésével és rejtett erényeivel még a jobb Coen filmek közül is kimagaslik. Mindenképpen ajánlott, és nem csak a maffiafilmek kedvelőinek!

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Rajongói oldal

Pi (1998)

2007-02-20T18:43:00.000+01:00

A Pi a Requiem egy álomért rendezőjének sci-fi/thriller filmje egy skizofrén zseni matematikusról, aki az egész világot számokkal leírhatónak tartja, és mindenhol az ezen számok által leírt mintákat keresi. Bár néhol úgy tűnik, hogy valódi matematikai tartalma is lesz a filmnek, jobb úgy nézni, hogy nem gondolkozik el ezen az ember, mert csak magát vezetné félre. A film a főszereplő fickó zseniális őrültségéről és rögeszméje miatti becsavarodásáról szól, nem a matematikáról. A Requiem egy álomérthoz hasonlóan a néző persze itt sem maradhat "kívülálló", a gyors vágásoknak, a hatásos narrációnak és az egész filmet átható, kifacsart logikájú, paranoid hangulatnak köszönhetően a film beszippantja őt, rátelepszik és nem hagyja levegőhöz jutni. Ráadásul látványilag is elég kemény a film, kell hozzá némi gyomor.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos oldal (sok érdekességgel)

Mad Max trilógia

2007-02-20T15:25:00.000+01:00

A Mad Max trilógia máig a leghíresebb ausztrál (és a legjobb Mel Gibson) filmek közé tartozik, egyben a poszt-apokaliptikus filmek, játékok és könyvek legszívesebben másolt, utalt és idézett forrása. A három rész hangulatilag mind különbözik egymástól, de mindegyiknek sikerül valami fontosat hozzátenni a történethez és Max Rockatansky karakteréhez egyaránt.

Mad Max 1. (1979)

Az első filmben megismerjük a főhőst, a fiatal Max Rockatansky-t, becenevén Mad Max-et. Egy autós rendőri alakulat tagjaként dolgozik, társaival az országutakon egyre inkább elszabaduló erőszakot igyekeznek megfékezni. Motoros bandák, autós huligánok, a rendőröknek sincs más eszközük ellenük, csak az erőszak. Csak az marad életben, akinek gyorsak a reflexei és persze a járgánya, és szembe mer nézni a veszélyekkel és a saját félelmeivel. Max a legjobbak között van, azonban miután legjobb barátján csúnyán elintézik, rádöbben, hogy milyen veszélyes életmódot folytat és otthagyja a munkáját, hogy a családjával egy nagy pihenő autós túrára menjen. Azonban hiába fordít hátat a randalírozó bűnözőknek, azok nem fordítanak hátat neki, jópáran közülük pedig személyesen is ismerik és gyűlölik őt. Csak idő kérdése, hogy mikor robban be újra Max életébe a túlélésért folyó gyilkos harc...
Habár meglehetősen kegyetlen film, a Mad Max vizuálisan keveset mutat, inkább lelkileg erőszakos. A személyes veszteségekért harcoló és bosszúra szomjas zsaru témáját viszont gyönyörűen kibontja, az idilli középső rész csak a film végi kemény gyomrost készíti elő.

Számszerű értékelés: 9/10.

Mad Max 2.(1981)

A legnépszerűbb Mad Max film talán a második rész. Az első részhez képest időben egy nagy ugrás után találkozunk újra a kiégett Max Rockatansky-val. Lelki sivársága pontosan tükrözi a világban végbement változásokat is: minden sokkal lepusztultabb, hiszen háború söpört végig a tájon. A városok gyakorlatilag eltűntek, erődszerű tákolmányokba gyűlnek össze a védelmet igénylő emberek, a benzin és a víz pedig hatalmas kincsnek számít. Max önzőbb és vadabb, mint az első részben, a történet során a készítők ügyesen operáltak azzal, hogy Max vajon jóindulatból vagy csak puszta haszonvágyból segít-e annak a kis kolóniának, aki szeretne épségben és a vízkészletükkel együtt eljutni egy békésebb és gazdagabb földre, de egy sivatagi banda mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza.
A film lelkileg kevésbé felkavaró, mint az első rész, de jóval brutálisabb. Az erőszakos jelenetek nagy része fekete humorral erősen átitatott, a koptervezető fickó karaktere is sok komikumot csempész a filmbe, ez pedig a hihetetlenül sivár és lepusztult jövőképpel együtt gyilkosan jó hangulatot kölcsönöz a Mad Max 2-nek. (A zseniális Fallout 1-2. számítógépes RPG játékok hangulata és helyszínei gyakorlatilag egy az egyben ezt a filmet idézik.) A film végi hosszú autós-motoros-konvojos üldözés a Mad Max 1. autós üldözéseinek jócskán feltupírozott változata, ami eddigre a Mad Max filmek védjegyévé is vált és természetesen a harmadik epizódból sem maradhatott ki.

Számszerű értékelés: 10/10.

Mad Max 3. - Beyond Thunderdome (1985)

A Beyond Thunderdome teljesen más hangulatú lett, mint az első két rész, a film végi nagy üldözős jeleneten kívül tulajdonképpen alig van hasonlóság az előző részekkel a film felépítését és a cselekményt tekintve.
Max ebben a részben hosszú hajjal és gyalog közlekedik, keveset küzd és leginkább egy kis kolónia belső ügyeivel, valamint egy csapat gyerek gondjaival foglalkozik. A világot érintő változásokat illetően mindenképpen értékelendő, ahogy megpróbálták továbbgondolni a jövőt, a lehetséges civilizáció-újjáépítési lehetőségeket, persze csak csírájában látszanak még. Azonban túl sok a következetlenség és az inkoherencia ahhoz, hogy ezt is egy igazán jó filmnek lehesssen mondani. Az első két részre oly jellemző fekete humorral megspékelt kegyetlen jelenetek is hiányoznak, ehelyett családi moziba illő viccek kerültek be. Az is furcsa, hogy ennyi "vallásos színezetű" dolgot beleláttak ebbe a jövőbe (nem vallásos, mint ténylegesen Istennel foglalkozó, hanem vallásos mint bizonyos tézisekre támaszkodó, hitbeli kérdések, különböző szertartások, ugyanazon sorok kántálása stb). Mad Max rajongóknak azonban így is érdemes megnézni, azonkívül van benne egy tényleg zseniális jelenet (amikor a gyerekek elmesélik Maxnek a történetüket és mutogatják neki a diákat), ahol alaposan megborzongtam... gyönyörű rész. Tina Turner érdekes, de üde színfoltot visz a filmbe, a "raggedy man!" szövege pedig szállóigévé vált (és ahogy mondja!...), legutóbb például a Family Guy-ban találkoztam vele.

Számszerű értékelés: 7/10.

A 1. rész imdb-s adatlapja
A 2. rész imdb-s adatlapja
A 3. rész imdb-s adatlapja
Egy Tina Turner-es idézet (nem bírtam kihagyni...)

Payback (1999)

2007-02-20T15:16:00.000+01:00

Mel Gibson legjobb filmje a Mad Max sorozat mellett! Furcsa módon kevéssé ismert, imdb-n lepontozott, itthon sem volt anno nagy visszhangja (Visszavágó néven futott). Igaz, ami igaz, plakátja alapján tizedrendű akciófilmnek tűnik, sztorija alapján (amit egyébként egy könyv alapján írtak, csakúgy, mint a jóval elismertebb Point Blank című régebbi filmnek) pedig egy szokványos kriminek.

Porter szabadúszó gengszter, különféle rablásokból él. Egy alkalommal a feleségével és egy haverjával csinál meg egy melót, azonban mivel az utóbbinak az egész "bevételre" szüksége van, hogy visszavásárolja útját a szindikátusba (egy tartozás egyenlítéséről van szó), ráveszi Porter feleségét, akit sikerül kellően zabossá tennie egy Portert és szőke bombázó szeretőjét ábrázoló fotóval, hogy árulják el őt. Így hát a haver lelép a 140.000 dollárral, Porter pedig ott marad egy parkolóház betonján fekve a hátában három golyóval. Azonban kemény fából faragták, és kellően makacs is, így mikor felépül, eszébe sem jut, hogy ennyiben hagyhatná a dolgot: a nulláról indulva nekikezd, hogy visszaszerezze a 70.000 dollárt. Kész szembenézni bárkivel, és az sem zavarja, hogy a volt haverja most már a szindikátus tagja: fejjel megy mindennek, kihasznál minden helyzetet, lever mindenkit, és ha őt verik le, ütik el, fenyegetik halállal vagy kínozzák meg, az sem tartja vissza.

A sztori túlságosan is egyszerűnek tűnik, igaz? Csakhogy a készítők ügyesebbek voltak annál, hogy egy tucatfilmet csináljanak. A Payback egy zseniális, a mai ingerküszöbhöz igazított erőszakszinttel rendelkező modernizált film noir, ami a stílus megszokott "mocskosságát" a mai szinthez igazította, kemény és vagizós szövegekkel alaposan felturbózták, ütős fényképezéssel és képi világgal ruházták fel, végül pedig Mel Gibsont szerződtették, akire ezt a szerepet mintha rászabták volna. És mindezen érdekes film noir-os, gengszteres, krimis, leszámolásos, bosszús felhangok mellett a film így is igazán egységes és valamiféleképpen egyszerű tudott maradni, ami a könnyen emészthető, mégis emlékezetes filmek receptje. (Sőt, még olyasmi kikacsintások is beférnek, mint az "amerikai álom" Porter-féle változata: alulról kezd (a film elején még a koldus kalapjából lop pénzt, hogy legyen egy italja, és a cigarettáját sem boltban veszi...), csak a saját erejéből küzdi fel magát, a végén pedig magasra jut (egy gengszterbanda főnökeit fenyegeti, rendőrökkel keringőzik és így tovább), egyszóval beteljesíti az amerikai álmot. Miközben szarik az egészbe.)
Szemét, aljas, hihetetlen humor, kegyetlen jelenetek, zseniális karakterek (mind a három gengszterfőnök nagyon nagy arc!), hatalmas lazulás... Kihagyhatatlan!

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
A legjobb rész a filmből (csak hang)

The Untold Story (1993)

2007-02-17T09:53:00.000+01:00

Brutális hong-kongi horror/krimi/vígjáték. Furcsa keveréknek hangzik, igaz? Nos, kezdem a film legnagyobb (és szerintem egyetlen) hátrányával: a fent felsorolt kategóriák szinte egyáltalán nem keverednek a filmben.

A történet Wongról, a kattant szakácsról szól (Anthony Wong játssza, zseniális teljesítményt nyújtva), aki az őt ért sérelmeket durva gyilkolással bosszulja meg, amit feltehetőleg még élvez is beteg, pszihopata lelke. Mivel étteremben dolgozik, a hullák eltüntetésének kézenfekvő módját választja: bedarálja a húsukat és eladja disznóhúsos ételekben... A rendőrség azonban előbb-utóbb gyanút fog, hiszen szép lassan mindenki eltűnik Wong körül, aztán végül el is kapják, azonban még rá kell venniük őt arra is, hogy vallomást tegyen. Ezt pedig úgy akarják elérni, hogy Wongot bezárják ugyanabba a börtönbe, ahol egyik áldozatának bosszúszomjas testvére is raboskodik... de a rendőrök sem sajnálják a kínzásokat tőle.

A krimi zsánert elvileg a rendőrcsapat nyomozása adná, csak az a probléma, hogy nyomozás alig van, a rendőrök istentelen nagy balfaszok, akiknek csak azért sikerül végül elkapni a kattant szakácsot, mert az még nagyobb balfasz és még hülye is. A vígjáték rész még szánalmasabb, ezt is a nyomozócsapat szolgáltatja elvileg, ugyanis mindegy férfi rendőr csak azzal van elfoglalva, hogy milyen kurvákkal sétál be a főnökük (Danny Lee, a rendező játssza...), van egy nő, akit zavar, hogy őt nem rajongják körül, azonkívül szerelmes a főnökükbe és mindenáron bizonyítani akarja, hogy milyen jó zsaru. Ez eddig nem hangzik túl biztatóan, egy gyengébb hong-kongi akcióvígjátékra emlékezetet, azonban a horror rész, azaz Wong, a beteg lelkű pszihopata tömeggyilkos szimpatikus figurája bőven ellensúlyozza a fenti gyengeségeket, meg hát a film (szerencsére) alapvetően őrá van kihegyezve. Anthony Wong pedig nemcsak eljátssza a szerepet, hanem valósággal eggyé válik vele, a néző teljesen elhiszi neki, hogy ő tényleg ennyire őrült. (Nem szívesen lettem volna azoknak a színészeknek a helyében, akiknek vele kellett forgatnia, pláne nem a darabolós jelenetekben...)

Összességében egy nagyon durva, erőszakos, nyers, vad, impulzív filmet kapunk, Anthony Wong őrülten jó (hehe) játéka és a véres részek látványos bemutatása köré felépítve. Van itt gyermekdarabolás, tipikus ázsiai kínzós erőszakolás, repkedő végtagok, börtönbeli kínzások, érnyiszálások, szóval jó sok zaftos jelenet, amik még egy tapasztalt horrorfilm-rajongót is meglephetnek. Mindenképpen ajánlom minden Anthony Wong fannak és minden horror-rajongónak (azoknak is, akik utálják a ma divatos szellemlányos ázsiai horror-vonulatot, sőt nekik különösen).

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja

Detour (1945)

2007-02-14T17:45:00.000+01:00

A Detour egy egyszerű történettel és kis költségvetésből készült film noir krimi. A stílus minden jegyét felvonultatja: rögtön a film legelején egy tipikus jelenetet látunk, amelyben Al, a főszereplő borostásan és magába zuhanva ül egy bárban, cigarettázik és balsorsán töpreng... Néhány napja ugyanis elindult New Yorkból Los Angelesbe a barátnőjéhez, aki odautazott szerencsét próbálni. De mivel Alnak semmi pénze nem volt, autóstoppal igyekezett odaérni. Egy barátságos fickó, Charles Haskell fel is vette őt, aztán hamarosan meg is halt. Al hiába ártatlan, tudja, hogy a körülmények erősen gyanúba keverik: sokan látták őket együtt, a gazdag autótulajdonos férfit és a gyűrött ruhájú pénztelen stoppost. Így hát kedve ellenére felölti magára Charles ruháját és személyiségét, majd tovább indul Los Angelesbe, hogy majd a város forgatagában szabaduljon meg az autótól. Azonban, ahogy az a noir filmekben lenni szokott, a dolgok egyre rosszabbra fordulnak: rögtön kezdetnek Al belefut egy nőbe, aki ismerte Charles-t, aztán egy újságból megtudja, hogy az idősebb Haskell haldoklik és fia milliókat fog örökölni...

A történet nem bonyolult, a cselekmény azonban kicsit vázlatosan felépített, nem fordítottak túl nagy gondot az apróságokra. A főszereplő színész (Tom Neal) sem egy nagy tehetség, azonban ügyetlen játéka furcsa módon tökéletesen illik balszerencsés karakteréhez és a kényelmetlen szituációhoz, amelybe belekeveredett. Ezt pedig jól elkapták, az biztos: a Detour a morális drámák és az igazi sötét noirok között egyensúlyozik. Nem lehet ugyanis se azt mondani, hogy a főhős a saját bűne miatt lakol, se azt, hogy teljesen ártatlan, de a gonosz erők játéka miatt szenved. Éppen csak balszerencsés egy kicsit és nem is túl okos. A leginkább talán a Coen fivérek egyedi hangvételű krimi-thrillereiben láthatjuk visszaköszönni ezt a "szép lassan minden rosszra fordul" hangulatot (Véresen egyszerű, Fargo), de sok más filmben is felbukkannak ezek az elemek. Emiatt érdemes megnézni a Detour-t, még ha nem is tökéletes a film, mert így is egyértelműen a film noir leghíresebbjei közé tartozik.

Számszerű értékelés: 7/10.

A film imdb-s adatlapja
Elemzés a filmről

Zendülés a Caine hadihajón / The Caine Mutiny (1954)

2007-01-31T11:46:00.000+01:00

Humphrey Bogart kevés színes filmje közül az egyik (a másik, amiről tudok, az a The African Queen). Herman Wouk híres könyvéből készült, és egyike a legjobb könyv-megfilmesítéseknek, amit láttam. Ez külön értékelendő azt tekintve, hogy a könyv meglehetősen hosszú és összetett, a filmnek mégis sikerül minden karaktert és a történet minden nézőpontját, minden érdekes aspektusát átadnia és elmondania, ami nem utolsósorban a remek színészeknek köszönhető. A történet első fele egy hadihajón játszódik, ahol az új kapitány (Bogart) rigolyái egyre jobban kiakasztják a tisztikart, majd egy éles helyzetben az egyikük döntésre alkalmatlannak nyilvánítja őt és megfosztja tisztségétől. Ez természetesen zendülésnek minősül abban az esetben, ha indokolatlannak találják, és a film második felében egy bírósági per során ezt vizsgálják meg. Ügyes film, mert a történet első felében a néző könnyen és hamar azonosul a tisztekkel, a per során azonban szép lassan revizionálni kénytelen álláspontját, hiszen utólag valóban sok minden más fényben tűnik fel. A film lezárása sem egyértelmű happy end, a védőügyvéd kifakadása és Bogart utolsó jelenete a film legzseniálisabb jelenetei közé tartozik. Egyedül a szerelmi szál lett gyengécske (az egyik tiszt kavar egy lánnyal), de azt Amerikában akkor is beleteszik egy filmbe, ha nem kéne, hát még itt, ahol a könyvben is benne volt... ^^
Összességében tehát komplex karakterek, elgondolkoztató kérdések és izgalmas történet jellemi a filmet, érdemes megnézni.
Záró érdekességként pedig megemlítem, hogy a film azzal a felirattal kezdődik el, hogy a második világháború során ilyen zendülés az USA egyetlen hajóján sem történt, tehát a történet pusztán fikció. :)

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Rottentomatoes.com-os kritikák

Hellraiser (1987)

2007-01-30T20:27:00.001+01:00

A Hellraiser egy legendás angol kultusz-horrorfilm. Bár nemrég sikerült csak pótolnom, már előtte is sokat hallottam róla, sőt a híres-hírhedt kampós-arcszéttépős jelenetről hosszú évekkel ezelőtt láttam egy képet (a PC Guru-ban egy erőszakról szóló Gondolatébresztőben... :D bár én világéletemben 576 Kbyte-os voltam, amíg CoVboy le nem lépett), amire máig emlékszem...

A filmet Clive Barker rendezte a saját regényéből készítette forgatókönyv alapján, így hát bár lehet vitatkozni, hogy a könyv vagy a film a jobb-e (mert kicsit máshol van bennük a hangsúly), a hitelesség nem megkérdőjelezhető. A történet egy kis dobozkáról szól és azokról a démonszerű lényekről, amelyekhez vezető utat ez a dobozka nyitja. Frank egy szado-mazo hajlamokkal rendelkező férfi, aki szeret elmenni a határokig. Mikor megtudja, hogy létezik ez a doboz olyan földöntúli örömöket és kínokat szabadíthat rá, amelyeket elképzelni sem tud, felkutatja és kinyitja azt. A megjelenő démonok kiragadják a lelkét a földi világból és magukkal viszik a poklukba, ahol válogatott gyönyörökkel és kínzásokkal terhelik túl érzékeit. A férfinak azonban sikerül visszatalálnia ebbe a világba, amikor a szobában, ahonnan a démonok (filmbeli nevükön cenobiték) elragadták, friss emberi vér hull a padlóra. Frank egy szétrohadt zombi formájában visszatér, és volt szeretőjének, testvére feleségének meggyőzése után, annak segítségével egyre több vérhez jut. Sietniük kell, mert Frank tudja, hogy a cenobiték keresni fogják őt, de amíg nincs emberi formája, nem mehet ki az utcára. A doboz azonban újra megnyílik egy mit sem sejtő lány kezében és a cenobiték újra kiszabadulnak a világunkban...

A Hellraiser egy beteg, erőszakmániás, szado-mazo lényekkel és az emberi pszihé sötét oldalával ijesztegető, helyenként kifejezetten olcsó, B kategóriás megoldásokat használó horror, mégis fenntart valamiféle finom, borzongatóan tiszta, nehezen körülírható atmoszférát (akár a cenobiték mellbevágóan embertől távoli, szélsőséges, rémálomba illő karakterei teszik, akár a nő még a zombi-Frank iránt is érzett szerelme, akár az a furcsa tény, hogy Frank gátlástalan erőszakossávál ellentétben a cenobiték hidegek és a saját különös játékszabályaik szerint tisztességesek, így a néző abban a furcsa helyzetben találhatja magát a film közepe felé, hogy emberkínzásnak élő démonoknak drukkol... de talán a leginkább a cenobiték poklának emberi elmével felfoghatatlan mélységű iszonyatos kínjai, amik végig ott lebegnek az azokat anno nagyon is kívánó Frank feje fölött). A véres jelenetek őszintén egyszerűek és véresek, a semmiből lecsapó kampós láncok még a cenobitéknél is rémisztőbbek, Frank zombi teste és még inkább beteg lelke pedig kellően gusztustalan. Az egyetlen, ami nem tetszett a filmben, az volt, hogy a film végén a cenobiték unalmas fogócskába kezdenek egy célpontjukkal, és gyakorlatilag semmit sem tesznek azért, hogy el is kapják és legyőzzék őt. Ezzel Barker egyrészt sikeresen lerombolta az addig aprólékosan épített hátborzongató atmoszférát a már sok filmből ismerős és sablonhelyzeteket felvonultató üldözéssel, másrészt a cenobiték karakterei is sokat vesztenek erejükből, hiszen pont az volt a legijesztőbb bennük addig, hogy nem csináltak semmit, csak beszéltek. Így is remekműnek tartom a filmet, de a befejezés miatt mégsem tartom tökéletesnek.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Hellraiser forgatókönyv (angolul)
Hellraiser Encyclopedia
Hivatalos oldal (elég szánalmasak ezek a műanyag figurák... ^^)
Hellraiser-es linkgyűjtemény

Kill! (1968)

2007-01-30T17:44:00.001+01:00

Kihachi Okamoto olyan híressé vált szamurájfilmeket rendezett meg, mint a The Sword Of Doom, a Samurai vagy a Zatoichi And Yojimbo. A Kill! egy egyszerre humoros, már-már parodisztikus film és egy bonyolult, helyenként nagyon is drámai szamurájtörténet.

A Kill! ugyanazon a könyvön alapul, amin Akira Kurosawa Sanjuro című filmje: Shugoro Yamamoto Békés napok (Peaceful Days) című regényén. A történet bonyolult szövedéke több, némileg független, ám később több ponton is érintkező szálnak. A legfontosabb középponti téma egy hatalmi harc, amelyet a Joshu faluban és környékén kitört parasztlázadások kaotikus légkörében játszanak a helyi hatalmak. Ebbe a nehezen áttekinthető helyzetbe keveredik bele két kóbor rónin: Genta (a zseniális Tatsuya Nakadai játssza, a film legkarakteresebb színésze) és Hanji (Etsushi Takahashi). Genta ravasz és tapasztalt fickó, óvatosan száll be a hatalmi játékba, igyekszik minél inkább csak egy érdeklődő megfigyelő maradni, de aztán érzelmileg érintett lesz az eseményekben, és kénytelen remek kardforgatási tudását használni, hiába ellenzi erősen a gyilkolást. Hanji éppen az ellentéte: forrófejű, viszont alig tudja használni a kardját. Nemrég még földműves volt, de most elindult, hogy beteljesítse régi álmát és szamuráj legyen belőle. Mikor Tamiya Ayuzama, a hatalmi cselszövés fő játékosa felbérel hét szamurájt egy gyilkosság végrehajtására, majd ellenük küld egy csapatot, hogy megszabaduljon tőlük, Genta és Hanji szembekerülnek egymással, hiszen Genta megpróbálja megvédeni az ártatlan szamurájokat, Hanji azonban az utánuk indult csapathoz csatlakozik, hogy bizonyítsa rátermettségét a szamurájéletben. Az ügy békés úton való rendezése lehetetlennek látszik, hiszen Ayuzama nem ismer könyörületet, ráadásul a szerencsétlen szamurájok után indult csapat főnökének személyes oka is van rá, hogy legalább hármat levágjon közülük, mert a 30 ryu-s vérdíjjal már meg tudná váltani jegyesét a nyilvánosházból, ahová az, adóssága lévén, menni kényszerült. Így hiába a testvériességnek és lelki rokonságnak az az érzése, ami Genta és őközötte kialakult, mindenképpen le akar számolni az üldözött szamurájokkal...

Azt hiszem, ebből a vázlatos leírásból is nyilvánvaló, hogy film igencsak bonyolult és összetett történettel rendelkezik, amit egyáltalán nem könnyű követni. A Kill! fő erőssége azonban mégsem ez és nem is (az egyébként nagyon tisztességesen megcsinált) harci jelenetek, hanem az egész filmet átható cinikus, fanyar humora. Ez egyrészt köszönhető a sok utalásnak, amiket Okamoto más szamurájfilmekkel kapcsolatban elrejtett, másrészt a tipikus szamuráj eszmékkel és elvekkel kapcsolatos gúnyos szemléletmód, ami a legtisztábban Hanji szamurájjá válást vágyó álma, illetve az ő és Genta karaktere közti kontraszt körül kristályosodik ki. Már a film nyitó jelenete megalapozza ezt a viszonyt (és a film cinikus humorát), ahol a két éhes, elrongyolódott rónin összekülönbözik egy elszabadult csirkén... A későbbiekben pedig Genta egy alkalommal sem mulasztja el, hogy valamilyen rejtett vagy kevésbé rejtett szurkával kommentálja az eseményeket Hanjinak, és felnyissa annak szemét: a szamurájok élete egyáltalán nem olyan fényes és tisztességes hősi lét, mint azt ő földművelés közben elképzelte. Hanji igazi tenyeres-talpas parasztember jelleme is sok komikumra ad okot, ilyen például az, amikor a nyilvánosházban mindenképpen egy földszagú lányt kér a madámtól, majd arról az akkoriban elengedhetetlen fehér púdert is lemossa róla. Szintén hatalmas poén a nyilvánosházban pihengető öreg fickó karaktere vagy éppen a film befejezése is, hogy mi lesz végül is Hanji sorsa. De a szamurájfilmek felé vágott fintornak fogható fel az is, hogy a film végi kötelező leszámolásos jelenet nem egy festői folyóparton vagy sziklaormon játszódik le, és nem is a falu főterén, hanem egy házban, szűk térben, kevés mozgási lehetőséggel, ráadásul úgy, hogy az egyik fél (Genta) meg is van sérülve.

Okamoto tehát egyáltalán nem idolizálja a szamurájokat, nem próbálja hősként vagy különleges, nemes harcosokként beállítani őket, de azért a stílustól elvárható fordulatokat és harcokat profin teljesíti, így a film a hagyományos szamurájfilmek kedvelőinek is ajánlhatő (sőt, a vicceket is ők fogják a leginkább értékelni). Okamoto pont annyival lazább Kurosawa-nál, amennyi nekem nagyon jól esett, és a Sword Of Doom-mal szöges ellentétben álló laza, humoros filmet készített (ugyanez az összetéveszthetetlen cinikus és gúnyos hangulat érződik egyébként Okamoto egy másik alkotásán, a Zatoichi sorozat egy részeként elkészített Zatoichi And Yojimbo című filmben is).

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Kungfucinema.com-os ajánló

A Tale Of Two Sisters (2003)

2007-01-30T17:44:00.000+01:00

A koreai filmek talán legjellemzőbb közös tulajdonsága az (ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni), hogy gyönyörűen vannak fényképezve, mind a beállítások, mind a színek, formák, harmóniák szempontjából. Ez egy ritka és a nézőt könnyen lenyűgöző tulajdonság azonban rejt magában egy nagy veszélyt is: a szemet gyönyörködtető látvány elvonhatja a figyelmet a tartalomról. Ha ez a nézővel fordul elő, az még nem végzetes, ám a rendezővel ugyanez már nem történhet meg. A Tale Of Two Sisters esetében pedig szerintem ez történt. A film receptje pedig ínycsiklandozó: végy két gyönyörű fiatal lányt, tedd őket szüleikkel együtt egy világtól elzárt, különös házba, írj köréjük egy csavaros, valóság-átértelmezős sztorit (ezek David Lynchnek vagy David Finchernek is nagyon bejöttek...) és bolondítsd meg az egészet az ázsiai horror-alapszósszal. A film látvány része maximálisan működik is: a lányok gyönyörűek, a ház furcsa és borzongató hangulatú aurája jól eltalált, az ázsiai horror-panelokat pedig rutinból építették bele tízperces intervallumonként a filmbe.

A probléma viszont az, hogy hiába a szép látvány és a kiváló atmoszféra, a film se horrorként, se csavaros sztorijú thrillerként nem igazán működik. Az előbbiként azért nem, mert semmi újat nem hoz, a szekrényből kimászó rothadó, hosszú, fekete hajú (erre a szóösszetételre lassan már kéne alkotni egy rövidítést vagy betűszót... mondjuk "HFH" :)) lány-szellemektől, éjszakai zörejektől, lassan és nyikorogva kinyíló ajtóktól pedig egy kis átmeneti borzongásnál többet senki nem fog kapni, mert már ezerszer láttuk őket (bár fene tudja, akinek ez a stílusa, az nagyon is elégedett lesz azzal, amit én kifogásolok, hiszen talán pont azért ült le a film elé, hogy ilyen szokásos paneleket lásson... horrorfilmeknél azért nem akkora mínuszpont soha a klisék, sablonok alkalmazása, mint más kategóriáknál). Gondolkodtató, csavaros thrillerként pedig azért nem működött nálam a film, mert egyrészt már a film elején több hatalmas utalást "rejtettek el" azzal kapcsolatban, hogy (hmm, igyekszek spoiler-mentesen fogalmazni:) "nem mindenki az, aminek látszik", másrészt a történet nagyon lassan halad, keveset árulnak el a szereplőkről és a múltról, hogy homályban hagyják a nézőt, és csak a szép, látványos, borzongató, lassan kitartott jelenetek jönnek sorban, bőven elég időt hagyva a nézőnek, hogy végigzongorázzon minden lehetőséget (a Lynch-fanok már nagyon rutinosak az ilyesmiben :)), úgyhogy amikor a csavar beüt a film vége felé, már csak annyiban váratlan, hogy konkrétan akkor melyik lehetőség is teljesedett be. Ráadásul az a múltbeli esemény, ami köré végül is a film egész története felépül, egy tipikusan koreai jelenet: nagyon drámai, groteszk, kifejezetten valószerűtlen és kimódolt, erőltetettnek pedig csak azért nem mondaná az ember, mert ügyesen van megcsinálva. (Vö. Park-Chan Wook filmjei, főleg a Sympathy For Mr Vengeance és az Oldboy.)

Egyszóval kicsit rosszul érzem magam, amikor azt mondom, hogy A Tale Of Two Sistersnek nagyobb a füstje, mint a lángja (a kritikusok agyondicsérték), mert azoknak, akik még nem untak bele az ázsiai "HFH lány" horrorokba, vagy egyszerűen csak annyira ázsiafilm-rajongók, hogy nem zavarja őket a sablon sokadszori felhasználása, azért még nagyon kellemes meglepetést okozhat a film. (De azért mégis azt mondom.)

Számszerű értékelés: 7/10.

A film imdb-s adatlapja
Rottentomatoes.com-os kritikák
Ismertető és linkek a filmhez

Man Bites Dog (1992)

2007-01-27T20:29:00.000+01:00

A Man Bites Dog (eredeti címén: It Happened In Your Neighbourhood) egy dokumentumfilm stílusban előadott történet, ami nem dokumentumfilm (de az "ál-" előtagot sem biztos, hogy megérdemli, mert nem próbál igazából is annak tűnni, csupán formailag hasonlít) és tulajdonképpen története sincs. A film főszereplője Ben, egy rabló- és bérgyilkos, akit egy három fős stáb követ mindenhová a munkája során. A férfi nemcsak főszereplője, hanem producere is a róla készülő dokumentumfilmnek (látszólag magának a Man Bites Dog-nak), hiszen egyre több pénzzel támogatja a három fiatalt is, akiknek sosincs elég ahhoz, hogy befejezzék a filmet. A férfi magánéletébe is bepillanthatunk, nem szégyellős, mindenhova meginvitálja a kamerát, és egyaránt őszinte kommentárokkal avatja be a nézőt egy volt pornósztár prostituálttal való viszonyába, a hullák vízbedobásánál szükséges súlyozás mértékébe vagy enyhén rasszista politikai nézeteibe. A fekete-fehér kézikamerás látványvilág remekül illik a dinamikus jelenetekhez, és a dokumentarista jellegű megoldások, beállítások sem válnak idegesítővé, szépen belesimulnak a film hangulatába.

A történet lassan fejlődik, nincs központi szerepe a filmben. Szép lassan a stábot is megismerjük az események közben, egyre több a kiszólás, a poén (például amikor a mikrofont tartó srác távolabb kerül a kamerától, látjuk beszélni Bent a rendezővel, de hallani nem halljuk őket). A kemény, sokszor egyenesen kegyetlen jelenetek gyakran figyelmeztetés nélkül váltakoznak a kedélyes beszélgetős részekkel, de a filmet igazán egyedivé és emlékezetessé tevő gyilkos, nyomasztó, ördögien fekete humorú hangulatot nem is az erőszak látványa, megjelenése adja, hanem a szereplők reakciói, gesztusai, őszinte, emberi megnyilvánulásai, amik félelmetesen közel hozzák a nézőhöz a film szörnyűségeit. Csak egy példa: Ben ötperces esztétikai eszmefuttatása után, melynek témája egy lakótelep látványa volt, a stábbal együtt behatol egy egyedül élő öregasszony lakásába azt állítva, hogy azért jöttek, hogy riportot készítsenek az öreg emberek magányosságáról, majd hirtelen előrántja pisztolyát és üvölteni kezd. A nénike eldől és a földön fekve rángani kezd. Ben mosolyogva elrakja a fegyvert, és a kamerába nézve bizalmasan közli a nézőkkel, hogy ez egy ügyes trükk volt egy golyó megspórolására. A szobába érve ugyanis megérezte egy szívgyengeség elleni gyógyszer illatát, ezek után pedig egyszerűbb volt szívrohamot hozni a hölgyre, mint lelőni...
A példából az is látható, hogy Ben hogyan vonja be a stábot szép lassan a munkájába, hiszen itt az ő jelenlétük tette hihetővé a mesét az idősekről szóló riportról. Ez a bevonás tovább erősödik a film vége felé, és igazából a sztorit is ez biztosítja. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a készítők a filmmel kapcsolatban azt nyilatkozták, hogy az egyáltalán nem a rablógyilkosról vagy a gyilkolásról, hanem a dokumentumfilm-készítésről szól, akkor nem nehéz ezeknek az apróságoknak lassan nagyobb jelentőséget szentelni, mint az erőszaknak (amely egyre finomodik: gyermekgyilkolás, nő megerőszakolása stb). De maga ez a tény is épp elég ijesztővé válik a nézőnek (az, hogy már nem is annyira érdeklik a szörnyűségek, inkább Ben és a stáb kapcsolata köti le), azaz a film folyamatosan több síkon játszik, többféle módon hat - és ettől olyan maradandó a gyomorszájon rúgáshoz hasonlítható lelki hatása a nézőre.

Számszerű értékelés: 10/10.
A film imdb-s adatlapja

Evil Dead 2: Dead By Dawn (1987)

2007-01-27T01:16:00.000+01:00

Sam Reimi trilógiájából talán a második rész, az Evil Dead 2: Dead By Dawn a legnépszerűbb, ezt az alapművet sikerült most bepótolnom.

A történet egyszerű: egy kutató, akinek birtokában van a mágikus Halottak Könyve, a Necronomicon, lefordít és felolvas belőle egy passzust, minek eredményeképpen egy kaput nyit a térben, melyből egy gonosz szellem vagy inkább jelenlét szabadul át a mi világunkba. Akit megszáll, azt uralni tudja, a halottakból pedig emberi lélekre szomjas élőhalottakat csinál. A kutató és felesége persze meghal, ám eldugott erdőben levő faházukba gyanútlan emberek érkeznek...

A film mindenképpen megérdemli a kultfilm státuszt (horror-rajongó körökben legalábbis biztosan), hiszen jónéhány, azóta szállóigévé vált és sokszor idézett szöveg és jelenet van benne. Ezek közül a leghatásosabb az a jelenet, ahol Ash a saját kezével küzd meg, ami egy zombiharapás miatt már a gonoszé, valamint az, ahol felrakja a láncfűrészt és elégedett arccal megszólal: "Groovy!". Nagyon kellemes meglepetés volt számomra a főszereplő, Bruce Campbell játéka. (Eddig csak a Four Room című filmben láttam ehhez fogható színészi teljesítményt Tim Roth-tól.) A fickó úgy rángatja az arcát, amiről Jim Carry még álmodozni sem mer, és képes arra is, hogy egyszerre közvetítse a halálra rémültség, a düh, az elszántság és a komikus "szarban vagyok" arckifejezést, sőt néhol még a macsó hős stílust is hozzákeveri ehhez a mixhez. Szintén nagyon tetszett a váratlan viccként és a filet végigkövető hangulatként egyaránt jelenlevő fekete humor. Amit viszont negatívumnak tartok, az a borzongató hangulat majdnem teljes hiánya. Persze, hogy nehezebb ezt fenntartani egy olyan horrorfilm esetében, ami a komédia eszközével is operál, de hogy a néző egyedül attól tudjon félni, hogy mikor éri egy hirtelen, tipikus "felüvöltős" ijesztés, amiről bár pontosan tudja, hogy mikor fog érkezni, mégis összerezzen tőle, az azért nem tetszik. Ettől függetlenül remek szórakozás volt megnézni a filmet, már csak a láncfűrészes poénok miatt is érdemes volt.

Számszerű értékelés: 8/10.
A film imdb-s adatlapja

Three Extremes (2004)

2007-01-24T11:53:00.000+01:00

Három híres ázsiai filmrendező állt össze, hogy három, egymástól történetileg független, témájukban hasonlóságokat mutató rövid lélegzetvételű filmet csináljanak. Mindhárom film a horror kategóriába sorolható, ám különböznek mind az amerikai és európai horrorfilmektől, mind a manapság virágkorát élő j-horroroktól.

Box (Takashi Miike, Japán)

Egy írónőnek visszatérő, nyomasztó álma van, amitől nem tud szabadulni. Néha már látomásai is vannak, maga sem tudja, hogy ébren van-e vagy sem, esetleg tényleg egy szellem kísérti-e. A probléma forrása lelki eredetű, egy gyermekkori traumában keresendő. A nő tehát elkezd mélyre ásni az emlékeiben, hogy szembenézzen nyomasztó félelmeivel és megbékítse gyermekkorában elhunyt ikertestvére szellemét - vagy emlékét... És végül eljut ahhoz az eldugott cirkuszsátorhoz, ahol gyermekkorukban egy bűvész segítőiként éltek és dolgoztak testvérével. Féltékenység, irigység, harag, klausztrofóbia... nincs elég hely, nincs elég szabadság... és az álom mindig visszatér...
Sok kritikus lehúzta a Box-ot a Three Extremes-t alkotó másik két filmhez képest, de nekem messze ez tetszett a legjobban. Egyáltalán nem igaz, hogy Miike a j-horrorok "hosszú fekete hajú sápadt szellemlány ijesztget" sablonjához nyúlt ahelyett, hogy valami eredetit talált volna ki. Az álomtöredékek, a szimbolikus jelentésű elvont jelenések és a valóság keveredését finom kézzel, de magabiztosan oldotta meg Miike, a szellemlányos motívum is csak azért bukkan fel, hogy egy kis kikacsintással üzenjen a horrorfilm-rendezőknek: a sablonokat lehet más megvilágításba helyezve, átgondolva, egy kis csavarral ellátva is használni, és az eredmény így már sokkal inkább érdekes lesz, nem unalmas és kiszámítható. (Erős a gyanúm, hogy a Box-ot szokványos j-horrornak aposztrofáló kritikusok egyáltalán nem is értették Miike filmjét.) Azonkívül az álom és ébrenlét határának összemosódása sem jellemző a j-horrorra, az elhagyatott, különös, mágikusnak tűnő cirkusz pedig egy klasszikus amerikai toposz.

Számszerű értékelés: 9/10.

Dumplings (Fruit Chan, Hong Kong)

Ismert közhely, hogy a nők mindent megtennének a szépségért. Fruit Chan elgondolkozott azon, hogy mégis mi mindent...
A Dumplings főszereplője egy középkorú nő, aki nem tudja elfogadni, hogy öregszik, hogy a bőre már nem olyan feszes, mint valaha, és persze leginkább azt nem, hogy sikeres férje folyton fiatalabb nők kegyeit keresi. Egyetlen esélyének azt látja a férfi (és fiatalsága) visszaszerzésére, hogy titokban dolgozó javasasszonyok által készített különleges hozzávalókból készült ételekkel tartsa magát fiatalon. A legfontosabb hozzávaló azonban egy igen hátborzongató dolog, és kérdés, mit szól majd főhősnőnk, mikor megtudja ezt, valamint hogy hogyan fog utána tovább küzdeni az öregedés ellen...
A filmben kevés a borzongató, ijesztő jelenet, inkább az undorítóságával borzongat, és különösen hatásosak a hangok, hangeffektek is. A fényképezés gyönyörű, a beállítások profik, de a történet soványságán ez nem segít. Mondjuk ilyen hosszúságban még simán leköti az embert.

Számszerű értékelés: 7/10.

Cut (Chan Wook-Park, Dél-Korea)

Chan Wook-Park a horrornak a hozzá legközelebb álló formáját választotta: az emberek közti feszültségben és az emberi kegyetlenségben rejlő horrort mutatja meg filmjében. A bosszú témájától most sem tudott szabadulni (a Vengeance-filmek és az Oldboy után), de most egy igen áttételes bosszúról van szó: az egész életben sikertelen, hihetetlenül frusztrált statiszta leszámol az életével és egyúttal haragját kedvenc rendezőjén tölti ki, aki sikeres, gazdag és ráadásul még jó embernek is tűnik. Emberünk tehát foglyul ejti őt, feleségét és egy ismeretlen kislányt, majd a felesége ujjainak levagdosásával próbálja rávenni a rendezőt arra, hogy az megölje a lányt, ezzel egy valódi bűnt vállalva magára. Az persze mindent kipróbál, hogy kibújjon a kegyetlen játékból, ügyeskedik, majd vallomásokat próbál tenni, hogy megmutassa, hogy egyáltalán nem is jó ember. Aztán ezek a vallomások egyre komolyabbak lesznek, és rádöbbentik őt olyan dolgokra, amikkel eddig talán nem nézett szembe... Az önmagunkkal való őszinteség és a sikerrel-sikertelenséggel való megbékélés témája mellett egyébként szociális kérdések is felmerülnek, hiszen teljesen másfajta családból és környezetből származik a két férfi.
A film alaphelyzete nagyon emlékeztet A fűrész című, azonos évben készült filmére, nem tudom, hogy ez véletlen-e. Az ujjlevágásokból keveset mutatnak meg, de ez is csak azért van, hogy a film vége annál jobban üssön. A hanghatások itt is nagyon profik, szinte még érzékletesebbek, mint amit a kép megmutat. Összességében hasonlóak az érzéseim e filmecskével kapcsolatban, mint a rendező más filmjeivel: remek beállítások és rendezés, jó színészek, akik a végletekig elmennek és hihetően, viszont a történet nem túl csiszolt, kicsit kimódolt, valószerűtlen. Persze Chan Wook-Park filmjeinél erre eleve készül a néző, meg hát ez egy rövidfilm, ráadásul horror, ahol nem annyira fontos a logikusnak tűnően tálalt történet, mint mondjuk a Sympathy For Mr Vengeance-ben (lett volna).

Számszerű értékelés: 8/10.

Összesített számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Rottentomatoes.com-os kritikák
A film előzetese
Hivatalos honlap

Three Outlaw Samurai (1964)

2007-01-24T00:51:00.000+01:00

Közel sem láttam hozzá elég szamurájfilmet, hogy széles körű áttekintéssel rendelkezzek a témában, de azért láttam jópárat. A kedvencem mindezidáig az elsőként látott, a Seven Samurai volt, de nagyon tetszett a Kill! és a Sword Of Doom is, mint ahogy a Zatoichi sorozatért is odavagyok.
De a Three Outlaw Samurai jött, látott és győzött. Övé a trón.

A történet középpontjában a rossz körülmények közt élő parasztok problémája áll, akik még az emberrablásra is rávetemednek, hogy felhívják a figyelmet igényeikre és jobb bánásmódot erőszakoljanak ki földesurukból. Egy gazdátlan, kóbor szamuráj véletlenül tudomást szerez a dologról, és melléjük áll segíteni nekik, mert látja, hogy magukban semmi esélyük. A parasztnak ugyanis nincs joga bármit is követelni a nemesektől és még kevésbé erőszakot alkalmaznia, a megtorlás pedig nem is várat magára... Az ügyekbe a földesúr szamurájainak segítő bér-rónin és a börtönből előhalászott, szintén gazdátlan szamuráj is belekeveredik, más-más oldalakon persze. A szálak pedig össze-vissza keverednek, és a gyors, látványos, izgalmas akciók között megbúvó drámai tartalom csak a film végére érik be igazán, hasonlóan A hét szamurájhoz.

Hideo Gosha a leghíresebb japán szamurájfilm-rendezők egyike, aki ezzel a filmmel alapozta meg hírnevét. A Three Outlaw Samurai a legtöbb szamurájfilmhez képest szokatlanul rövid (nincs másfél óra hosszú), a története egyszerű és nagyon sok benne az akció, azonban éppen ezen jellemzői miatt könnyen fogyasztható. A hasonló korszakban játszódó filmek ugyanis általában nagyfokú jártasságot tételeznek fel a néző részéről Japán társadalompolitikai berendezkedését illetően, sokszor nehéz követni, hogy kinek mi a rangja, ki mit tehet meg, mi az, ami akkor megszokott volt és mi az, ami kirívó, és így tovább. A Three Outlaw Samurai cselekménye azonban könnyen követhető, a hatalmi viszonyok, ármánykodások, árulások hálója pedig a kevésbé avatott szem számára is teljesen áttekinthető, ami a rendező ügyességét és a jó forgatókönyvet egyaránt dicséri. Azonban az, hogy a film könnyen emészthető, csak még hatásosabbá teszi a drámai tartalmat, mert végső soron az az, ami igazán értékessé és emlékezetessé teszi a filmet, no persze a jól eltalált, karakteres jellemű három főszereplő róninon kívül.

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja
Kritika angolul

A sötétség fejedelme / Prince Of Darkness (1987)

2007-01-19T23:07:00.000+01:00

John Carpenter a leghíresebb horrorfilm-rendezők egyike, aki több filmmel is halhatatlanná tette már a nevét (A dolog, Halloween, A köd, Menekülés New Yorkból, Az őrület torkában stb). A Prince Of Darkness egy kritikusi körökben talán kicsit kevésbé elismert filmje. Általában azt hozzák fel a film hibájául, hogy nem választott a slasher és a psziho-horror stílusa között. Az előbbi stílusnak több mészárolós, sokat megmutató véres jelenettel felelt volna meg, az utóbbinak pedig pontosabban megtervezett logikai felépítéssel és a "többet-sejtetni-mint-mutatni" elv szigorúbb alkalmazásával. Az sem tetszett be sokaknak, ahogy Carpenter a zombifilmes jeleneteket beleágyazta a nem zombikról és még kevésbé a mészárlásról szóló filmbe. Ám egy kevésbé vitriolos tintába mártott toll (mint például az enyém) jóval elnézőbb ennél, az pedig tagadhatatlan, hogy az e kettősségből adódó furcsa hangulat és az, hogy szélesebb rétegek számára is emészthető, mindenképpen egyedivé teszi a filmet.

A történet egy öreg los angelesi templomban élő pap halálával kezdődik, akinek hideg kezei közt társai egy nagy kulcsot őrző szelencét találnak. A kulcs egy olyan ajtót nyit, ami mögött egy rémisztő és ősi titok rejtőzik. Létezik ugyanis egy Jézus által írt kézirat, ami arra figyelmezteti az emberiséget, hogy a sátán nem egy mítosz, hanem igazából is él és léte az egész világot fenyegeti! Erről eddig csak a Brotherhood Of Sleep nevű keresztény szekta tagjainak volt tudomása, ők pedig sikeresen eltitkolták a létezésüket a világ elől. A kereszténység vallási vezetői ugyanis még nagyon régen úgy döntöttek, hogy az emberek számára jobb a sátánt az emberi gonoszsággal azonosítani, és letagadni, hogy ő valahol tényleg létezne. A hazugság annyira sikeres volt, hogy mára majdnem senkinek sincs tudomása az igazságról, még a maroknyi Brotherhood Of Sleep szekta kevésbé beavatott tagjainak sem. Azonban a templom alatti régi kazamatában talált kavargó zöld folyadékkal teli tároló és az elfeledett kézirat nagyon nyugtalanítóan hat a papokra. Mivel nem merik a nagyvilág elé teregetni a felfedezésüket, aminek igazi természetével amúgy sincsenek tisztában, inkább verbuválnak egy tehetséges fiatalokból álló kutatócsapatot (nagy részük még le sem diplomázott), akik beköltöznek a templomba, hogy éjt nappallá téve dolgozzanak a kézirat lefordításán és a különös tároló megértésén. Azonban különös dolgok kezdenek történni, és lassan mindenki érzi a gonosz jelenlétet, ami manipulálni kezdi az embereket a templomban és annak közelében. A kérdés csak az, hogy a kutatók időben rájönnek-e, mi történik, és meg tudják-e állítani valahogy a Sötétség Hercegének testet öltését...

Mint a történetből is látható, a film sok vallásos motívumot használ, amiknek, ellentétben sok más horrorfilmmel, itt valódi értelmük van. Az ötlet, hogy a sátán létezése kézzelfoghatóbb, mint hisszük, és hogy ezt eddig a vallási vezetők szándékosan titkolták (vagy talán már maguk sem tudtak róla), jól van megfogva a filmben, ráadásul még egy igazán borzongató és nyugtalanító ötlet is van benne azzal kapcsolatban, hogy ki vagy mi is az a Sátán tulajdonképpen, amivel én eddig még nem találkoztam és zseniálisnak tartom (persze nem mondom el, mi az). A gonosz jelenlét éreztetése is nagyon el van találva: a film első felében gyakorlatilag alig történik valami tényleg ijesztő dolog, a feszültség mégis egyre nő a nézőben. Amikor azonban az emberek viselkedése is megváltozik, és lassan, de elkerülhetetlenül fogyni kezd a jelenlévők száma, Carpenter nem is próbál túlságosan többféle halálnemet használni, sokat mutatni a gyilkolásból, ezzel sokkolva a nézőt. Nem tudok másképp tekinteni erre, mint egy szándékos gesztusra, mintha Carpenter maga mondaná: "most nem az a lényeg". Most senki figyelmét ne vonja el a gyilok, most mindenki gondolkozzon a történeten és ízlelgesse a furcsa helyzetekből adódó borzongó hangulatot. A történetet tovább színesítik a jövőből küldött, álomba csomagolt üzenetek (a hang, ami megszólal bennük, Carpenter hangja), amik figyelmeztetni próbálják a fiatal kutatókat a közelgő szörnyűségekre. Az idő ok-okozati működésével kapcsolatos paradoxont azonban ügyesen elkerüli a film, nem megy bele mélyen, hiszen úgysem férne bele egy filmbe minden. De ami benne van, az nagyon összepasszol. A befejezés nagyon izgalmas, van benne egy erős lovecrafti hangulatot árasztó jelenet és a film végi szokásos Cronenberges záró csavar sem marad el, amit a stáblista alatt és a film befejezése után még sokkal tovább is emésztgethet a néző (az In The Mouth Of Madness-ben is hasonló fogással él a rendező).

Izgalmas és eredeti ötletekkel megspékelt történet, remek hangulat és kiváló csattanóval lezárt végkifejlet... nézd meg és ez a film sokáig veled marad!

A film kapható Magyarországon DVD-n.

Számszerű értékelés: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos John Carpenter oldal

Hellraiser (1987)

2007-01-15T00:39:00.000+01:00

Kiyoshi Kurosawa (interjú-részletek)

2007-01-14T15:13:00.000+01:00

"Nem hiszem, hogy a fröcskölő vér vagy a sikoltozás valódi félelmet teremt. Sokkolóan hathatnak, de ez nem igazi, tiszta rémület. Akkor tartok egy horrorfilmet valóban hatásosnak, ha jóval azután, hogy a filmnek vége és a közönség hazament, a beléjük csepegtetett félelem és rettegés még mindig velük marad."

Kiyoshi Kurosawa egészen egyedi, művészi igényű, stílusú és mondanivalójú rémfilmjeivel vált híressé. Sokan zsánerfilmes rendezőnek hívják, pedig minden filmje más és más hangvételű, Fényes jövő (Bright Future) című filmjével pedig a rémfilm kategóriájával is szaktított. Különböző, vele készített riportokból fordítottam ide néhány válogatott részletet, amikben a stílusáról, a filmjeiről, a modern életmódról alkotott véleményéről és sok másról beszél.

indieWIRE: Azt olvastam, hogy a „Cure”-t tartod az első „igazi” filmednek, holott már több mint tízet készítettél.
Kiyoshi Kurosawa: Nem emlékszem, hogy valaha is azt mondtam volna, hogy a "Cure" volt az első „igazi” filmem, de mivel az első filmem volt, ami kijutott külföldre, ez értette meg velem, hogy a filmjeimet Japánon kívül élő emberik is megértik, elfogadják és megbecsülik. A „Cure” előtt, még korlátozott költségvetéssel és japán színészekkel is hollywoodi típusú filmeket igyekeztem csinálni, sikertelenül. De amint elkészítettem a „Cure”-t, rájöttem, hogy megcsinálhatom a saját típusú filmjeimet is, Japánban, és egyéni alkotásokat készíthetek, Hollywood utánzása nélkül.
iW: Gondolod, hogy az amerikai közönség - és a japán közönség nagy része is – túl korlátozott abban a tekintetben, hogy mit szeretnének látni a mozikban, és így felesleges megpróbálni kielégíteni az igényeiket?
KK: A japán közönség nagy része előnyben részesíti a hollywoodi filmeket vagy tévé-drámákat néz. Nagyon passzívan állnak a moziba járáshoz. De kezdem belátni, hogy Japánban és az egész világon vannak emberek, akik tényleg aktívabb kapcsolatban szeretnének állni a filmekkel, amiket néznek. Ők mindent észrevesznek, a legkisebb részleteket is és tényleg igyeznek a saját erejükből, a saját nézőpontjukból megérteni a filmet. Ezeknek az embereknek készítem a filmjeimet.
iW: Említetted, hogy a filmjeidben közös motívum az, hogy valakinek összeomlik vagy megváltozik az értékrendszere egy konkrét esemény miatt, ami teljesen aláaknázza az illető én-tudatát. Miért találod olyan érdekesnek az összeomlott értékrendszert?
KK: A filmjeimben ugyan gyakran összeomlik a karakterek értékrendszere, de a film végére kialakul valamilyen különböző értékrendszer. A mai modern Japán demokráciájában élve az ember úgy érzi, hogy bármit megtehet. De valójában úgy gondolom, hogy erősen korlátozva vagyunk a különféle társadalmi szokások, törvények és az általános erkölcsi felfogás által, ezért egyáltalán nem érezzük magunkat szabadnak. Így hát, mivel képtelen vagyok megszabadulni a sok kötöttség és korlátozás alól, fogok egy fiktív karaktert, akire ugyanúgy érvényesek mindezen korlátozások és konvenciók, ami ránk, és lehetőséget adok neki, hogy kitörjön. Megszerezhetik azt a szabadságot, ami addig elérhetetlen volt számukra.
iW: Gyakran hívnak téged zsánerfilmes rendezőnek. Ezt a kifejezést ma már nem nagyon használják. Szereted ezt a címet?
KK: Megtisztelve érzem magam, amiért zsánerfilmes rendezőnek hívnak. A filmes karrierem elején sok amerikai filmet láttam, ezek adják az erőt a filmjeim mögé.
iW: A filmkészítés egyik fontos eleme és nagy kihívása a rendező számára az, hogy hogyan használja ki a rendelkezésre álló ideális filmidőt, mondjuk 90 percet. Hogyan éri el az igazi mélységet ez alatt a 90 perc alatt?
KK: A "Cure"-ban például rögtön a nyitójelenet gyilkossága után a rendőrt látjuk, amint feltűnik a szirénázó autójában. Ez egy klasszikus zsánerfilmes jelenet, szerintem tökéletesen alkalmas egy detektíves krimi elejére. Nem hiszem, hogy bele kéne mennünk a pszihológiai teher elemezgetésébe, ami alatt a zsaru élt a gyilkosság előtt. Ráér megismernünk ezeket a nyomozás ideje alatt, ami szerintem sokkal jobb kihasználása a film játékidejének.
iW: Mit gondolsz, hogyan fog reagálni az amerikai közönség a „Cure”-ra?
KK: Nagy örömet okozna, ha a film megnézése után azt mondanák: „Azt a mindenit, mennyire el lehet térni a hollywoodi típusú filmkészítéstől úgy, hogy mégis halálra rémüljön közben a néző! Érdemes volt megnézni a filmet!”
---–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––----------–––––––––––––––––––––––––––––––––

Midnight Eye: Mennyire fontos a magas költségvetés a szereplőválogatás során? Alacsony költségvetéssel is megszerezi például Koji Yakusho-t? (Megj.: ő a főszereplő a Cure-ban, a Doppelgängerben, a Charisma-ban, a License To Live-ben és játszik K.K. más filmjeiben is.))
Kiyoshi Kurosawa: Igen, Japánban a színészek értik, hogy miről van szó, így ha játszanak is nagyobb költségvetésű filmekben, nagyon kevés pénzért is elvállalnak egy szerepet, ha tetszik nekik a forgatókönyv.
ME: Gondolom egy ilyen név segít az anyagi támogatás előteremtésében is.
KK: Egy olyan színész szereplése, mint például Yakusho-san, segít, hogy egy kicsit több pénz gyűljön össze, de mégsem egészen olyan a helyzet, mint egy hollywoodi sztár esetében. Csak mert benne van egy filmben, még nem lesz biztos a siker és a bevétel.
ME: Gyakran szerepelteti Koji Yakusho–t a filmjeiben. Mi ennek az oka?
KK: Először is, szerintem ő egy remek színész. Bármilyen karaktert el tud játszani: lehet egy hétköznapi fickó, de szörnnyé is tud válni, egy olyan személlyé, akiről soha nem tudod, hogy mire gondol. Másodszor, körülbelül annyi idős, mint én, úgyhogy a nézőpontunk sok dologan nagyon hasonló.
ME: Én a „Cure”-on keresztül ismertem meg önt - és ez valószínűleg sok nyugati emberre igaz –, ami eléggé zsánerfilmes jellegű. Zsánerfilmes rendezőként tekint magára?
KK: Hogy végül melyik zsánerba sorolják egy filmem, az a közönségen múlik, aki megnézi, de az biztos, hogy kiindulópontként mindig azt veszem, hogy melyik zsánerben szeretnék dolgozni. Tehát ebben az értelemben zsánerfilmes rendező vagyok. Egyébként gyakran félreértenek. Nem filozófikus vagy tematikus megközelítéssel indítok, hanem helyette inkább fogok egy zsánert, amit könnyű megérteni, és aztán kitalálom, illetve felfedezem, hogy én hogyan szeretnék abban a zsánerban dolgozni. És így fejlődik ki a téma és a megközelítés.
ME: Azt hiszem, a Charisma nagyon jól tükrözi ezt a megközelítési módszert: egy nyomozós krimiként indul, és aztán kezd mélyebben elmerülni a témákban és motívumokban, de időről időre újra felmerülnek tipikus zsáner elemek, mint például a csontváz az erdőben.
KK: Igen, az egyértelműen egy detektívtörténet, de ugyanakkor egy tipikusan amerikai stílusú, Indiana Jones-szerű „két-csapat-verseng-egy-kincsért” film. Így kezdtem el. De egy ládányi kincs helyett egy fát találnak az erdőben. Aztán elkezdesz gondolkozni, hogy milyen rejtett értéke lehet a fának és miféle erdő ez, és rájössz, hogy egyáltalán nem is egy Indiana Jones-szerű filmet készítesz, hanem egy sokkal komplexebbet. Ez a filmkészítési módszerem folyamata. Ennek a fajta megközelítésnek az az oka, hogy habár szüksége van egy fiktív történeti szálra, a film ugyanakkor egy médium is, ami lehetőséget ad a valóság rögzítésére. Igazi embereket és igazi fákat filmezel. Számomra a film a fiktív sztori és a valóság között van. A zsánerral indítok, ami fiktív, és fokozatosan a valóság felé haladok. Valahol a kettő között ott a film. Másképp fogalmazva: szeretnék egy Indiana Jones-szerű filmet csinálni, de nincsenek igazi emberek, akik olyanok lennének, mint Indiana Jones. Itt kezdődik a film készítése.

acid logic: Mennyire támogatják Japánban a független filmek készítését? A kormány vagy magánszervezetek adják a pénzt?
Kiyoshi Kurosawa: Nincs állami támogatás. Volt néhány gyenge próbálkozás támogatást nyújtó alapítvány létrehozására, de szerintem a nehézségek Japánban a független filmesek előnyére válik, mert csak a saját nehezen összekapart pénzükre támaszkodhatnak és ez megszűri a kevéssé elhivatott wanna-be potyázókat. Habár Japán egy nagyon gazdag ország, a filmipar szempontjából elég szegény. Egy film elkészítése nem tesz gazdaggá és híressé, így van esélyed ténylegesen valami értékeset csinálni.
al: Mi inspirált a „Cure” elkészítésére? Érdekel a hipnózis?
KK: Azt hiszem, a legtöbb ember mélyen elfojtott haraggal és gyűlölettel a szívében él. A szokások és az íratlan erkölcsi törvények elnyomnak minket. A filmben a hipnózist eszközül használtam ezen konvenciók megsemmisítésére.

A rendező adatlapja az imdb-n
A rendező filmjei a virtualdog-on

Dagon (2001)

2007-01-14T12:11:00.000+01:00

Nem hibátlan, de lelkes, ötletes és helyenként borzongató, helyenként meg véresen gusztustalan, egyszóval klasszikus horrorfilm Lovecraft egyik leghíresebb novellájából (Árnyék Innsmouth felett). Nekem nagyon tetszett, olyan rejtett, ámde fontos motívumokat is sikerült elkapniuk a Lovecraft által megteremtett "mitológiából", amiket nem is vártam. Persze hibái is vannak a filmnek. A főszereplővel való azonosulás például annyiban nehéz, hogy egy nagy balek, viszont annyiban könnyű, hogy a helyzetébe könnyű magát beleélnie a nézőnek, meg a helyszínek és a maszkok is rohadt jók, az úszóhártyás kezektől és kopoltyúktól rendesen végigborzongtam), valamint új ötleteket is mertek beletenni, méghozzá egészen ügyesen, nem Lovecraft-gyalázóan (például azt, hogy a néző egy kicsit a tenger mélyére vágyó hal-emberek lelkivilágával is azonosulni tudjon - ez azért elég nagy bravúr szerintem), no meg a hentelős, véresebb részek is, amik voltaképpen Lovecrafttól elég távol állnak, tökéletesen passzolnak ehhez a nem túl profi, de lelkes horrorfilm-hangulathoz. Az is egész jól sikerült, hogy modernizálják a környezetet, a "behatolók" (főhősök) például mind színes műanyag viharkabátokban meg márkanévvel nyomott pólókban rohangálnak és a mobiljukat nyomkodják, a helyiek azonban mind régiesen öltözködnek és nagyrészt feketében. Egy autó van a faluban, az is oldtimer, a mobilok pedig mind befosnak, és ez itt nem(csak) horror-sablonként értelmezhető, hanem utalásként is: ez itt egy más világ, egy darab ősi rettetet, a technokrata, felvilágosultan gondolkozó emberek félelme - ismeretlen, idegen környezet. A srác abszolút mai nyelvezetű káromkodásai és bitagyú poénjai is működnek furcsa módon (azért érdekes látni a félig ember torz alakokat, akiket a srác trágárul szapul, miközben próbálja felvenni velük a harcot). A hangulatban pedig a menekülés, a "minden ellenséges" környezet, a logikusan a történetbe illesztett álomjelenetek és a lelki fáradás mind szerepet játszik. (Ez utóbbihoz: ha az ember azonosul a főszereplővel - márpedig ez annak balfaszságai ellenére sem nehéz a szivatós helyzetek miatt -, a végére pont annyira kivan az egésztől, mint ő, és így még jobban "üt", még érthetőbb és elfogadhatóbb a film befejezése.)
Tehát összefoglalva: ajánlható minden horrorfilmesnek vagy borzongásra vágyónak, de igazán átérezni csak Lovecraft-rajongók fogják, és ők is csak akkor, ha nem kritikusan, hanem "együttműködésre készen" nézik, tehát szándékosan szemet kell hunyni pár logikátlan vagy röhejes apróságon.

Számszerű értékelés: 7/10.

A film imdb-s adatlapja
webhorror.com-os ismertető (vigyázat, spoilerek!)

Yaji And Kita The Midnight Pilgrims (2005)

2007-01-14T11:55:00.000+01:00

Mindig meglepődök a japánokon, elképesztő, hogy milyen filmeket tudnak csinálni...
A Yaji And Kita The Midnight Pilgrims (Mayonaka no Yaji-san Kita-san) egész egyszerűen a legkülönösebb film, amit valaha is láttam, és meglepően sokat rejt magában. Egyrészt egy hatalmas debilség, elképesztő marhaságokkal, amiken az ember először nem is mindig mer nevetni. Másrészt egy dráma, sok megható jelenettel! Ráadásul olyan könnyű kézzel cserélgeti a "valóságokat" és az értelmezési síkokat (főleg a film vége felé), hogy a néző már úgy érzi, hogy mindenre fel van készülve. Csak arra nem, hogy hirtelen, mintha csak kirántanák a lába alól a talajt, véget ér a baromkodás, és minden halálosan komoly lesz egy pillanatra. Aztán megint debil dolgok történnek, de a hangulat már komoly marad. (E nélkül aligha állna össze a film, öncélú lenne és értelmetlen. De szerencsére nem így történik.)

A történet két férfival kezdődik, akik az Edo-érában élnek, egy fekete-fehér filmben. Yajinak, a sötét hajúnak, felesége van, azonban Kita és ő homoszexuálisok, és egymást szeretik. Kita komoly problémával küzd: drogozik, állítása szerint azért, hogy megtalálja a "valóságot". Yaji úgy dönt, hogy zarándoklatra indulnak, hogy Kita megtalálja az igazi valóságot és ne kelljen többet drogoznia. Ekkor a kép színesbe vált, Yaji és Kita kézenfogva ugrál az utcán, és mindenki őket ünnepli. Motorra pattannak, és elindulnak száguldva nyugat felé. (Az utalás nyilvánvaló: kihangsúlyozzák, hogy "nyugatra mennek", látványos, ahogy a kis Edo-korabeli faluból egy igazi, felhőkarcolókkal teli nagyváros felé száguldanak, és nem lehet nem észrevenni az amerikai zászlót a motor tankjára festve... Sok ilyen apró dolog, kis, összetömörített gondolatszál van ebben a filmben, amin el lehet indulni... Aki komolyan a mélyére akar ásni a filmnek, jelenetenként, az napokra elegendő ötletet, gondolatot és utalást találhat ebben a labirintusban.) Innentől kezdve a film Yaji és Kita kalandjairól szól, amik egy része a homoszexualitásuk körül forog (Kita például egyszer szerelmes lesz egy nőbe(!)), egy része a drog körül (Yaji nem hagyja Kitát drogozni, aki pedig néha nagyon erős késztetést érez), a maradék részben pedig "csak simán" ötletes, apróra kigondolt és filmes (vizuális) metaforákkal bőven megtömött humoros események történnek. Azonban menet közben kiderül, hogy Yaji felesége meghalt. Egy NAGYON MACSÓ (:D) nyomozó indul utánuk, hogy elkapja a gyilkost. Ráadásul nem sokkal később a Yaji és Kita, a két szerető közül az egyik megöli a másikat. Az utazásuk folytatódik, mindketten mintha élnének, de valami már érezhetően nincs rendben...
Tulajdonképpen az egész film egy játékra hívja a nézőt, egy rejtvény megfejtésére. A rejtvény pedig ez: minden. Hogyan történt a gyilkosság? Szerette Yaji a feleségét? Élhet Kita drog nélkül? Tényleg megölte az egyikük a másikukat? Aztán pedig egyenesen a főszereplők létezését vonja kétségbe a film. Létezik Kita? Létezik Yaji? Létezik legalább az egyikük?

Sok értelmezési lehetőség van, nagyon sok... Tényleg elszédül az ember, ha elkezd beleásni. És van olyan "értelmezési réteg", amit nem is karcol a film egyik "éles" (sokat sejtető, komoly) jelenete sem, éppen csak átsejlik egy másik lehetőségen át... Biztosan van, aki nem szereti az ilyen játékokat, és érteni szeretné egyértelműen a filmet, amit néz. (David Lynch-re a legjellemzőbb talán a többféle értelmezési lehetőségek használata, de az Auditionban is láthattunk egy ennél sokkal egyszerűbb verziót) De aki elég elvont gondolkodású, és szereti, ha a film nem csak nézést, hanem együtt gondolkodást is igényel tőle, az valószínűleg ugyanazt fogja mondani, mint én: ez a film elképesztően zseniális...

Nem is igazán tudnám mihez hasonlítani a Mayonaka Yaji San Kita San-t. A leginkább talán még a One Piece nevű anime sorozatra emlékeztetett: hasonlóan elborult karakterek népesítik be, hasonlóan erős, eltúlzott drámai jelenetek vannak benne, amin lehet nevetni, de mégis működik, mégis megható. Sőt, még egy-két tipikusan anime poén is van a filmben! (Épp csak a tipikus izzadtságcsepp nem jelenik meg a homlokukon...) Érdekességként megemlítem, hogy egy-egy nagyon rövid jelenet erejéig felbukkan a filmben Susumu Terajima (pl a Drive-ban ő a buddhista pap fia vagy a Brotherben Takeshi jakuza barátja) és Nao Omori (Ichi the Killer).

Végezetül egy nehéz kérdés: miről is szól valójában a film? A homoszexualitásról? Vagy általánosabban: mindenféle szerelemről? A barátságról, esetleg a féltékenységről? A drogokról? Vagy az egész csak egy poénhalmaz, elvont viccekkel és a néző felé való kikacsintásokról? (Ezeket különösen szerettem. ^^) Esetleg az élet nehézségeiről? Talán minderről, és még sok minden másról...
Nézzétek meg, ha tudjátok! Legrosszabb esetben nem nézitek végig, legjobb esetben imádni fogjátok!

Számszerű értékelés: 10/10.

A film imdb-s adatlapja

Peppermint Candy (2000)

2007-01-14T11:48:00.000+01:00

Furcsa film... Egy férfi öngyilkos lesz. Aztán visszalépünk egy kicsit az időben. Aztán megint. Aztán megint. Aztán megint. És néhány ilyen időperiódusból áll az egész film. Látunk jeleneteket a férfi különböző munkáiból, amikor gengszter volt, előtte amikor katona... Látjuk, hogy miként mennek tönkre a kapcsolatai, hogy milyen élvezhetetlennek érzi az életét. De a láncból nem igazán alakul ki ok-okozati kapcsolat, nem tudjuk meg, hogy mi az, ami igazán az öngyilkosság szélére sodorta, vagy hogy min kezdett el kisiklani az élete, ha van egyáltalán bármi ilyesmi. Egyébként végig elég unszimpatikusan viselkedik a fickó, ezért nehéz együtt érezni vele. És mivel már az elején öngyilkos lesz (és már ott nem sajnálja a néző), igazából nem tudom, hogy a maradék film miről akar szólni. Ahhoz, hogy a semmiről szóljon, nem elég természetes a cselekmény folyása, és ha a néző csavart vagy valami olyat vár, ami értelmet ad a filmnek, és nincs ilyen, akkor elégedetlen lesz. Én legalábbis az lettem.

Egyébként míg az imdb-n sok remek ázsiai filmet lehúznak az emberek, ezt felpontozták 8 fölé. Ez furcsa. Mindenesetre az egyikük szerint, aki annyira dicsérte a filmet, a Peppermint Candy arról szól, hogy hogyan teszi tönkre a történelem folyása egy szerencsétlen ember életét, megrontva a lelkét (korrupt, erőszakos, kegyetlen ember lesz belőle). Utólag végiggondolva a filmet és Korea történetét, annyit tudok csak mondani, hogy ha erről akart szólni a film, akkor miért lett mégis olyan üres? Szerintem ezek a dolgok még sejtetve is túl kevéssé vannak ahhoz, hogy értelmet adjanak a filmnek. Mindenesetre lehet, hogy csak nem gondolkozok elég koreaiul. Úgyhogy valószínűleg több van a Peppermint Candy-ban, mint én beleláttam.

Számszerű értékelés: 6/10.

A film imdb-s adatlapja

Donnie Darko (2001)

2007-01-13T17:43:00.000+01:00

Ritkán sajnálom azt a másfél-két órát, amit rászánok egy filmre. Még a messze nem tökéletes filmeknek is lehetnek érdekes részei, meg hát amelyik film felkelti az érdeklődésemet, azt előbb-utóbb úgyis megnéztem volna. A Donnie Darko esetében jobban örültem volna, ha hiába lettem kíváncsi a filmre különböző ízlésű emberek egybehangzó dicsérete miatt, valahogyan sikerült volna újra és újra elkerülnöm. Meglepő számomra a film által nyert sok díj is, bár úgysem adok rájuk sokat (Amerikában - és sokszor Európában is - nem igazán a művészi szempontok alapján osztják ki őket).

Az időutazással foglalkozó filmekben persze mindig kritikus, hogy a téma jól ismert fizikai és logikai paradoxonait hogyan dolgozzák fel. Egy film persze elég, ha szórakoztat, nem kell feltétlenül belemennie a részletekbe. A Vissza a jövőbe például nagy kedvencem volt gyerekkoromban, de a Pillangó-effekt is nézhető film lett. A Donnie Darko-ban azonban semmiféle ésszerű oka nincs az időutazás motívumának, nincs célja, nincs magyarázata (persze lehet, hogy még maga az időutazás sincs benne - az álom-értelmezés szerint). A világvége megjövendölése, a vicces-ijesztő fémmaszkos nyúl groteszk karaktere, a skizofrénia mind érdekes motívumok voltak, amivel rengeteg mindent lehetett volna kezdeni, abszurd művészfilmet, elgondolkoztató sci-fi-t vagy borzongató thrillert. Ehelyett egy szokásos, unalomig ismert sablonokkal teletömött amerikai gimnazisták kamaszkoráról szóló tinédzserfilmet csináltak belőle. Van itt romantikus szerelmi szál, szemét keménykedős "alfa hím" iskolatársak, problémák a tanárokkal és csípős beszólások, házibuli a szülők tudta nélkül (ennek sincs semmilyen szerepe, de hát biztosan be kellett tenni...) és így tovább. A fémarcú nyúl nyomasztó karakterét is sikeresen szétbarmolták, amikor leveszi a maszkját. A film végén pedig kiderül, hogy ki az a hosszú hajú srác a nyúl álarca alatt, miért véres a szeme, honnan esett a házra a repülőgép-hajtómű és mit jelent a "világvége", amit a nyúl megjövendölt. Ugyan semmi értelme az egésznek, de mert látszólag minden egybevág, így a nézők is megnyugszanak (akik eddig attól tartottak, hogy kisül valami értelmes az Isten létét feszegető kérdésekből meg az időutazás újra és újra előbukkanó motívumából és ők elvesztik a fonalat), majd meghatódnak a film végi hatalmas, lenyűgözően frappáns csavaron, aztán felmennek az imdb-re és vastagon beszavazzák a filmet a legjobb 250 közé (jelenleg a 104. helyen áll!!!). Nem értem, minek kellett annyi porhintés egy unalmas tinédzserfilm köré, ha nem lett volna egy-két kecsegtető dolog, ami reményt adott egy izgalmas sztorira, fél óra után kikapcsoltam volna. Egyedül a magyar szinkron tetszett benne, mert marha viccesen fordították a szemétkedéseket benne és a káromkodások is durvábbak lettek érzésem szerint.

Számszerű értékelés: 3/10.

A film imdb-s adatlapja
Hivatalos oldal

Az ördögűző / The Exorcist (1973)

2007-01-13T01:52:00.000+01:00

Furcsa egy film ez. Először is: semmiképpen sem mondanám horrorfilmnek. Borzongató, de nem igazán mélyen az, ijesztőnek pedig sehol sem igazán ijesztő.
A történet egyszerű: egy kislány furcsán kezd viselkedni, rohamai vannak, mintha egy másik személyisége fejlődött volna ki. Állítása szerint maga a sátán szállta meg. Anyja mindenféle gyógymóddal megpróbálkozik, de semmi nem segít, így végül csak a vallásos módszer, az ördögűzés marad. Két pap veszi fel a harcot a kislányban lakozó gonosszal, egy fiatalabb, akinek meggyengült a hite és édesanyja halála is nyomasztja, meg egy idősebb, aki tapasztalt ördögűző és pontosan tudja, mekkora kockázattal kell szembenéznie.
Nem tetszett igazán a film, bár volt pár hatásos momentuma (leginkább a fiatal pap karakterével kapcsolatban, például a rövid bokszolós rész, de a film két legerősebb jelenete az, amikor az idős pap egy napsütéses erdei úton sétálva megkapja a levelet, hogy szükség van a tudására, valamint amikor a ködös éjszakában áll a ház előtt fekete kabátban és kalapban, és a fényes ablakot nézi). Ami nem tetszett, az az volt, hogy úgy éreztem, a film ahelyett, hogy választott volna a szigorú szabályok lefektetése és az annak megfelelő "játék" (ld.: Angyalok háborúja, Letaszítva), valamint az ördögűzést csak eszközül használó, valami egészen másról, többről szóló történetvezetés között, megpróbálta keverni a kettőt, és így se a harc nem vált elég logikusan követhetővé, értelmezhetővé, se a film hittel kapcsolatos mondanivalója nem kapott elég teret. Nekem az sem jött be, hogy a rendező alig használt fokozást, általában csak hirtelen belevágott a rémisztőbb jelenetekbe, aztán egy éles vágással véget vetett nekik. Ez a kontraszt néha érdekes lehet, de a gyakori alkalmazása miatt a film végére már unalmassá válik.

Számszerű értékelés: 7/10.

Hivatalos oldal (Warner Bros)
A film imdb adatlapja
30 másodperces flash verzió nyuszik által előadva... ^^

Blessing Bell (2002)

2007-01-05T20:30:00.000+01:00

Nagy Sabu fan vagyok, úgyhogy mindenképpen látni szerettem volna ezt a filmet. Felkészültem rá, hogy lassabb és eseménytelenebb lesz, mint Sabu más filmjei, de arra nem számítottam, hogy ennyire tetszeni fog. A film története nagyon egyszerű: egy férfi reggel elmegy a gyárba dolgozni, de az bezárt. Így inkább csavarogni kezd, mindenfelé mászkál, mindent megnéz magának. Érdekes fordulatok persze akadnak a filmben, de szándékosan túl kevés és túl egyszerűen előadottak ahhoz, hogy ez álljon a film középpontjában. (Ezt persze a néző is érzi és keresni kezdi az igazi jelentést.) Nagyon ügyes fogás, hogy a film végén tulajdonképpen visszafele menet végigtallózunk az addigi cselekményen, bár az időben továbbra is előre haladunk. Egyfajta felidézése ez a történteknek, úgy a szereplő, mint a néző számára, de a mondanivaló szempontjából is jelentősége van.

A találkozások, amellyel a férfi szembesül furcsa napja során, egyszerre szimbolikusak és kézzelfoghatóak, azaz "csak egy kis furcsaságnak" értelmezhetőek, ez ismerős a többi Sabu filmből. A megszokott abszurd fekete humor és a Sabura oly jellemző hirtelen stílus- és hangulatváltások viszont majdnem teljesen hiányoznak a filmből. Ezt a nagyon tudatos visszafogottságot a film ritmusa is kiemeli: az első fél óra majdnem teljesen eseménytelen (az egyik snitt olyan hosszú ideig mutatja felváltva Susumu kifejezéstelen arcát és egy indexelő, álló buszt, hogy azt hittem, beakadt a dvd... persze ennek a jelenetnek is jelentősége van), aztán lassan gyorsulnak az események, és a végén, a visszafelé tallózásnál az ember szinte alig győz "emlékezni", holott még itt is nagyon nyugodt, lassú jeleneteket látunk. Ezért fontos az elején felvenni ezt a tempót - csak így működik a film. (Aki nem ilyen hangulatban ül le elé, az jobb, ha minél előbb abbahagyja, és máskor újrakezdi az egészet.)

A Blessing Bell alatt ugyanaz a kérdés merül fel többször is a nézőben: miről szól ez a film? A külön-külön kis dolgok, amik a főszereplővel történnek (a zseniális, ám legtöbbször mellékszerepeket kapó Susumu Terajima játssza), nem függenek össze, semmilyen nagyobb történet nem alakul ki a háttérben. A főszereplő, aki pedig összeköthetné az eseményeket, nagyon visszafogottan és meglehetősen passzívan viselkedik, valamint a film utolsó öt percéig nem szól egy árva szót sem! Zene pedig talán egy vagy két jelenetben szólal csak meg, egyébként végig csend van, hogy ez se vonhassa el a néző figyelmét.

De ez az üresség, amely olyan tudatosan, minden szempontból jellemzi a filmet, egy nagyon mély rejtett mondanivalót takar. A "mély" és "rejtett" szavak használatát már csak azért is indokoltnak érzem, mert nehéz egyáltalán szavakba önteni, hogy miről is van szó. Egy kis életszemlélet, egy darab megfoghatatlan, filmbe csomagolt zen filozófia. A néma szemlélődés, az, hogy a főszereplő nem von le mindenből tanulságokat, nem avatkozik mindenbe bele, nem beszél össze-vissza, egyszerűen csak megy és szemlélődik, mindent megfigyel és ha kell, cselekszik.
(Jelenet a filmből: hősünk lát egy égő házat, lát az ajtó előtt álldogáló embereket és egy zokogó nőt. Nézi a jelenetet öt másodpercig. Berohan a tűzbe. Kimenti a gyereket. Következő kép: a tűzoltóktól elismerő oklevelet kap. Kisétál az épületből, továbbmegy.)
Egy egyperces zen történetben a csodatevésről beszélgetnek a szerzetesek. Egy vándor vendég szerzetes arra kéri a jelenlévő zen mestert, hogy ő is tud-e csodát csinálni. "Eszek, amikor éhes vagyok. Iszok, amikor szomjas vagyok. Ez az én csodám", feleli az. Ez a film főhősének csodája is. A Blessing Bell csodája az, hogy nem nyom le a torkunkon semmilyen morális mesét, nem rág a szánkba mondanivalót, nem is fest hatalmas kérdőjeleket a vászonra, hogy "tessék elgondolkozni!". Csak elmond egy félig szimbolikus, félig csak simán, hétköznapian érdekes történetet egy férfiról, aki egy napig sétál, sok mindent maga mögött hagy, sok minden történik vele, de mindig tovább megy, ott éjszakázik, ahol tud, aztán reggel új napra ébredve hazamegy. Mert az élet mély ismerete és megértése nem a bonyolult szavakban rejlik (a zen egyik legfontosabb alapvetése, hogy ezeket a dolgokat nem is lehet szavakkal megfogalmazni), hanem bizonyos értelemben az egyszerű szemléletmód elfogadásában, abban, hogy az igazságot nem kell keresni, mert az igazság mindenhol ott van. (És a férfi végül hazatér...) A dolgok és az emberek helye és "funkciója" ebben a bonyolult világban... zen, megintcsak.

Végezetül: egyáltalán nem biztos, hogy a Blessing Bell tényleg erről szól. Ez az én olvasatom, és biztosan benne vagyok egy picit én is és az a tény, hogy foglalkoztat a zen filozófia. De már csak abból is, hogy mennyi mindent éreztem kiáradni ebből a filmből, és milyen kevés volt tényleg kimondva belőle, jól látszik, azt hiszem, hogy mekkora hihetetlen erő van a film csendes bölcsességében és harmónikus ürességében, ami a nézőt is bevonja a film cselekményébe, túllépve a "te mit csinálnál ebben a helyzetben?" kérdésen (amit sok film közben feltéve érzünk a háttérben), de a "te mit gondolsz, hogyan érzel ezzel kapcsolatban?" kérdést is sugallva, anélkül, hogy pontosan megmondaná, hogy miről is van szó. Egy kicsit tükörbe nézés ezt a filmet nézni, egy kicsit rejtvény-fejtés is (sok visszatérő motívum van a filmben, pl. helyváltoztatás (ki gyalogol, ki biciklizik, ki vonatozik), cipő (kin milyen lábbeli van, ki veszi le a cipőjét és miért) stb.) és persze szórakozás.

Számszerű értékelés: 10/10.

A rendező más filmjei a virtualdog-on
A film imdb-s adatlapja
Midnighteye-es cikk

Renaissance (2006)

2006-11-17T16:11:00.000+01:00

Kezd divatja lenni az egyre extravagánsabb, különösebb látványvilágú filmeknek: sorra készülnek a számítógéppel kifejezetten képregényszerűvé varázsolt filmek (Sin City, 300) vagy a különféle (részben vagy egészben) animációs filmek (Animátrix, Final Fantasy, Renaissance, A Scanner Darkly), és lassan már a "film" szó fogalmát feszegető technikai eljárásokkal is találkozhatunk (a Missing Pages című alkotás kizárólag digitális fotókból készült számítógépes eljárások segítségével). A Renaissance egy francia animációs film, amely megjelenésével egy az egyben a fekete-fehér képregények kontrasztos látványvilágát idézi.
A film lélegzetelállítóan gyönyörű, és ezt ki is használja: egy-két jelenet elég beállítottnak hat - de mivel tényleg piszok jól néz ki, ez nem is olyan nagy probléma. A mozdulatok, testhelyzetek, mozgások teljesen élethűek, egy-kétszer érzi csak az ember, hogy valami kicsit furcsán mozdul, az arcjáték pedig egy kicsit túljátszott (az animációs és rajzolt filmek gyakori jellemzője), még lehet rajta finomítani. A beállítások és a helyszínek azonban tökéletesek és gyönyörűenk.
A film története egy izgalmas, ha nem is túl eredeti krimisztori sci-fi felhangokkal, nem is árulnék el sokat róla. A hangulat egy igazi zsarufilmre emlékeztet, a cselekmény helyszíne pedig cyberpunkos (Párizs 2054-ben), és a történetben is felbukkannak klasszikus cyberpunk motívumok.
A Renaissance nagyon látványos és profin megcsinált film, a stílus rajongói körében valószínűleg osztatlan sikert fog aratni. (Az imdb-n nagyon alulpontozták azzal a 6.8/10 ponttal...)
Záró megjegyzésül: a filmet korábban kezdték el készíteni, mint a Sin City-t, véletlenül sem szabad látványvilágát még érintőlegesen sem Sin City ripoff-nak tekinteni...

Számszerű vélemény: 8/10.

A film imdb-s adatlapja
Sok kritikus eltérő véleménye a rottentomatoes.com-on

Zatoichi And Yojimbo (1970)

2006-11-13T14:12:00.000+01:00

Az egyik legérdekesebb Zatoichi film ez, amit eddig láttam. A huszonhat eredeti (Katsu Shintaro szereplésével készült) film közül a huszadik helyet foglalja el, tehát aránylag kései, és ezt érezni is lehet rajta: Zatoichi jellemének változásai, a váratlan helyzetekben adott reakciói és a történet fordulatai mind arra utalnak, hogy múlik az idő és vannak dolgok, amik nem maradnak a régiek - se a film világán belül, se azon kívül.

Zatoichi, a vak ex-jakuza masszőr, aki mesterien forgatja a kardot, de rég belefáradt már a küzdelembe és megtagadta régi életét, visszatér egy kis faluba, ahol egyszer járt már, mert emlékeiben élénken él a békés hangulat, ami itt fogadta. Rögtön konfrontációba kerül egy részeges testőrrel (Yojimbo), Sasa-val (Toshiro Mifune játssza, zseniálisan - szerintem legalábbis sokkal jobb Sasa-nak, mint Miyamoto Musashi-nak...), aki kijelenti, hogy meg fogja ölni őt a fejére kitűzött 100 ryu-s vérdíjért. Marakodásuk, vitáik, néha már-már gyerekes piszkálódásaik végigkísérik a filmet, és bár az egymás fejéhez vágott sértések megmaradnak, jelentésük megváltozik, ahogy lassan valamiféle tisztelet és barátság (vagy inkább cinkosság) kezd szövődni köztük. Ez azonban, úgy tűnik, párbajukat csupán késlelteti, de nem akadályozza meg... Zatoichi-nak azonban nemcsak vele gyűlik meg a baja: a helyi hivatalos szervek gyilkossággal vádolják, valamint egy bonyolult aranypénz-hamisítási ügybe is belekeveredik, az aranyra pedig nemcsak neki fáj a foga, hanem a jakuzák vezérének (az ő testőre Sasa) és a kormány kissé korrupt kémeinek is... Ügyes ötlet, hogy Zatoichi a film során többször is felemleget három dolgot, ami erősen megmaradt benne a faluról legutóbbi ottjártakor, mind a béke és harmónia érzékletes jelképeként: a lágyan simogató szellő, a patak gyengéd csobogása és a gyümölcsfák kellemes illata. Ez a három dolog később zseniálisan szemtelen cinizmussal jelenik meg a filmben. Amikor például a vak Zatoichi a patak csobogását dicséri, a kamera néhány lépésre tőle egy lekaszabolt holttestet mutat, ami a csendesen, békésen csobogó patakban hever... (Ez a fajta humor egyébként az egész filmre jellemző.) Zatoichi-nek lassan rá kell ébrednie, hogy a falu megváltozott: a múltnak vége, a békés helyek megszűnnek vagy megváltoznak, Zatoichi-nek pedig sehol sincs maradása.

A Zatoichi And Yojimbo az általam látott régebbi Zatoichi filmekhez képest több különbséggel is rendelkezik. Egyrészt Zatoichi sokkal esendőbb: bár a kardharcban még mindig kiváló, a film cselekménye direkt olyan helyzeteket teremt, ahol Zatoichi abszolút nem méltóságteljesen jelenik meg, pedig épp ez a méltóságteljesség volt az, amit a Zatoichi filmek során az elsőre olyan esendőnek tűnő kövérkés vak férfi különös módon nagyon is jellemezte. Ebben a filmben azonban ez másképp van: rögtön az elején például Zatoichi eltöri a kardját, később lépcsőkön botladozik (sok lépcső nem lehetett akkoriban azon a tájon, ezért tulajdonképpen persze érthető, hogy nem szokta meg őket), a börtönben küzd a halálfélelemmel, trükköket eszel ki és komédiázik, Sasa piszkálódására lehajtja a szakésüveg tartalmát és a porban kúszik-mászik aranyt keresve... A másik furcsaság a film humora, amely az eddigiektől eltérően nem finom és árnyalt humor, hanem cinikus, sokszor fekete és általában igen harsány. Rögtön ott van Sasa karaktere, aki elvileg (a cím alapján) Zatoichi nagy ellensége kéne hogy legyen a filmben, ehhez végig képest alig harcol valamit, abszolút nem ijesztő vagy fenyegető, állandóan piál és Zatoichi-t piszkálja, ugratja. Azt is először láttam Zatoichi filmben, hogy hősünk nem veszélyes sebet kap (meglövik vagy megszúrják), hanem csak kékre-zöldre verik, de igazából semmi nagyobb baja nem lesz, viszont kifejezetten nevetséges lesz az arca. Kérdés, hogy mennyire szándékos a film szokatlan hangulata. Zatoichi (tehát a film logikája) és a filmek készítői szempontjából is érthető, hogyha beleuntak Zatoichi komoly-komor macsóságába és a kiélezett, látványos harcokba, amelyben Zatoichi mindig valami nagy, kemény ellenfél ellen küzdött meg (jakuzabanda, korrupt tisztviselő személyi hadseregével stb), de az is lehet, hogy kevésbé tudatosan sikerült ilyen cinikusra és drámaian-viccesen sötét humorúra a film. Nekem különössége ellenére tetszett ez a rész is, azonban biztos sok Zatoichi-fannak nem fog annyira bejönni, azokat pedig, akik még nem láttak (elég) Zatoichi-filmet, mindenképpen erősen eltanácsolnám ettől a filmtől, mert téves képet fognak nyerni róla, nem fogják érteni az indítékait és az utalásokat a régebbi viselkedésére, valamint talán nem is lesz kedvük megnézni több Zatoichi-filmet.

A film imdb-s adatlapja
KFCcinema.com-s írás a filmről

Számszerű értékelés: 8/10.

Rififi / Du rififi chez les hommes (1955)

2006-11-11T15:39:00.000+01:00

Régi klasszikus a Rififi (az akár a legjobb nem-mainstream filmeket is lehúzni hajlamos imdb-n is nagyon jó értékelést kapott): egy fekete-fehér, francia film noir hangulatú krimi, cselekményét tekintve pedig heist film (azaz egy rablás megtervezését, kivitelezését és következményeit mutatja be). Egy elegánsan előadott, de kemény és sötét történetet mesél el remek színészekkel és érdekes fordulatokkal.
A főszereplő Stéphanois, a középkorú bűnöző, akit korábban elengedtek börtönbüntetéséből. Kiszabadulva azonban rájön, hogy barátnője otthagyta egy gengszterfőnökkel, és bár elismerik a nevét alvilági körökben, kártyázni hitelre még neki sem lehet. Bár a börtönben a visszavonulást fontolgatta, be kell látnia, hogyha nem vállal legalább még egy nagyszabású melót, soha nem lesz rá lehetősége. A lehetőség nem is várat sokáig magára, és hamar összejön egy megbízható és profi csapat, akikre rá lehet bízni a fizikai munkát, Stéphanois rutinjára pedig nagy szükség van a gondos és aprólékos terv kidolgozásában: Párizs egyik legnagyobb bankjának legbiztosabb széfjéből nem lehet csak úgy
kivenni a benne tárolt gyémánt ékszereket...
Már a tervezgetés és a rablás lebonyolítása is nagyon izgalmas (fél órás jelenet egy sornyi párbeszéd nélkül!), azonban a dolgok még csak azután kezdenek bonyolódni: a gengsztervezér, akitől Stéphanois-nak még a nőjét is vissza kell szereznie, megsejti, hogy kik állnak a rablás mögött, és a rendőrség háta mögött macska-egér játék indul meg, zsarolással, emberrablással és gyilkosságokkal, mindkét fél részéről az összes lehetséges módszert bevetve, hogy megszerezzék a gyémántokat és lehetőleg minél többen élve jöjjenek ki az egészből...
A film hangulatát remekül eltalálták: egyrészt tárgyilagos, nem túl elfogult a saját hőseivel szemben sem, és mindegyik szereplőnek vannak gyengéi, negatív jellemvonásai, másrészt bár a humort sem nélkülözi, mégis egyfajta elegáns piszkosság jellemzi, egy negatív, kesernyés szájíz, egy elkeseredett fintor, az igazi film noir-ok leírhatatlan érzése, amely a film vége felé csak egyre erősebb lesz. Emlékezetes jelenetekben sem szűkölködik a film, mindenképpen ide tartozik például a címet adó Rififi című sanzon (a dal szövege alig leplezett utalás a szereplők jellemére vonatkozóan), az a jelenet, ahol még csak próbálják ezt a számot, a leszámolások mindegyike (gyönyörűen megtervezett és felépített jelenetek), no és persze maga a rablás. A befejezés pedig olyan, amilyennek lennie kell: logikus, de mégis van benne az élet tipikusan előadódó véletleneiből. Az utolsó jelenetet szinte durván megszakító "vége" főcím pedig mintha csak egy vállvonás lenne a nézőnek címezve: ez csak egy történet volt, semmi több, csak egy rablás története, csak néhány ember sorsa...
A Rififi egy fekete-fehér film nagyon is színes történettel és karakterekkel.

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja

You Shoot I Shoot (2001)

2006-11-05T16:04:00.000+01:00

A hong-kongi és koreai vígjátékok tapasztalatom szerint sokszor nagyon csapongóak, ötletszerűen kavargó cselekményűek szoktak lenni. Ezek valamennyire a You Shoot I Shoot-ra is igazak, ám jelen esetben ez nem válik hátrányára a filmnek, ugyanis tökéletesen passzol az erősen a Guy Ritchie filmekre (A ravasz, az agy... és főként a Blöff) emlékeztető stílus: a gyakran klippszerű vágástechnika, a felpörgetett tempó, az abszurd, fekete humorral teli jelenetek és a minél furcsábbnak, különösebbnek beállított szereplők.

A történet egy visszafogott, hidegvérű, Alain Deloin-t példaképének tartó bérgyilkosról szól, aki a hong-kongi gazdasági hullámvölgyet a saját bőrén érzi: nincs elég megrendelés. Kénytelen emiatt olyan melókat is elvállalni, amit amúgy elutasítana, például kamerára kell vennie az egyik célpont likvidálását. (Az ügyfél egyébként egy laza erkölcsű hölgy, aki részegen lefeküdt egy fickóval, aki felvette az egészet és eladta egy pornófilmeket készítő és forgalmazó fickónak. De nem is ez a fő baj, hanem az, hogy mindenki azt mondja a film megnézése után, hogy ő olyan az ágyban, mint egy döglött hal - és emiatt már bosszút érdemel a két fickó, aki ezt művelte vele... Ilyesmi stílusú finom humora van a filmnek.) Bár "hősünk" megtanulja kevesebb mint négy másodperc alatt összerakni a videokamerát, pisztolyként előrántani azt és így tovább (a film egyik legviccesebb jelenete), a végeredmény elég gyenge lesz, alig látni valamit a felvételen a gyilkolásból. Az elégedetlen ügyfél még egy hasonló megbízást ad neki, a bérgyilkos pedig ezúttal biztosra megy: félig erőszakkal és zsarolással, félig rábeszéléssel beszervez maga mellé egy szerencsétlen srácot operatőrnek, aki mindig is filmet szeretett volna rendezni (az ő példaképe Martin Scorcese). A srác egyetlen feltétele az, hogy teljes joga legyen a jelenetek megrendezésére. Meg is csinálják az első munkát, ami nagyon tetszik a megbízónak, ők pedig híresek lesznek, csőstül jön a meló. Innentől kezdve azonban egyre több körültekintést igényelnek a munkák, hiszen nem elég lefilmezni a célpont lelövését, fontos a jó megvilágítás, az izgalmas kameranézetek és így tovább... És most már érthető az is, hogy a film címe mire utal: "shoot" mint lőni és mint forgatni.
Hőseink dolga azonban nem ilyen egyszerű, egyrészt ott van a konkurens bérgyilkos, aki a kamerás szolgáltatást gyilkolás-kuponok alkalmazásával szeretné legyőzni (az ő jelmondatuk: "Öljön többet, spóroljon pénzt!"), másrészt megrendelést kapnak egy igazi keményfiú megölésére is, aki a maffiának van útban, és ez a meló a körülmények miatt csak még nehezebb lesz. A rendező srác közben titkos imádottját, egy japán "színésznőt" próbálja kimenteni a pornóipar húsdarálójából, a bérgyilkos egy Alain Deloin-poszterrel beszélget és próbál megfelelni példaképének, miközben az anyósa egy szívesség-melót próbál kizsarolni belőle ("... különben is, mibe kerül néhány töltény?..."), az apósa pedig az anyósát öletné meg vele, hogy végre ne kelljen titkolnia a barátnőjét...

A Guy Ritchie-től átvett, felpörgetve és extravagánsan előadott, de érzelmileg a fekete humorhoz illően hidegen fogalmazott klipes-popos stílus remekül illik az érdekes és sok rejtett szurkával ellátott történethez, a színészekre pedig szintén nem lehet panasz. Könnyű szórakozás, de néhány jelenet még eszetekbe fog jutni belőle a megnézése után jóval később is.

Számszerű értékelés: 7/10.

Lovehkfilm.com-os ismertető
A film imdb-s adatlapja

City On Fire (1987)

2006-10-10T21:45:00.000+02:00

A City On Fire egy fordulatos és izgalmas hong-kongi akció-krimi Ringlo Lam rendezésében és Chow Yun-Fat főszereplésével. A történet középpontjában Ko Chow áll, a gengszterek között dolgozó beépült zsaru, akit a rendőrök is állandóan üldöznek, hiszen azt, hogy tégla, csak kevés ember tudja, valamint a gengszterek is bizalmatlanok vele szemben. Nincs hát könnyű dolga, amikor be kell férkőznie egy elszánt rablóbandába, hogy minél több információt megtudjon a következő tervezett akciójukról. Ráadásul magánélete is zűrös, a barátnője egyre csak a házasságukat sürgeti, de neki sosincs ideje rá. Ko Chow ráadásul lassan összehaverkodik a gengszterekkel, és bár lélekben zsaru marad és a törvény oldalán áll továbbra is, kezd néha a gengszter haverjai szemével látni. Mivel még a rendőrségtől sem kapja meg azt a tisztelet, ami segítene neki a munkáját végezni, így lelkileg nagy nyomás nehezedik rá, ami még Ko Chow életvidám, optimista, mosolygós jellemét is kikezdi lassanként...

Mivel Tarantino változatát, a Kutyaszorítóbant jóval előbb láttam, mint az eredetit, azaz a City On Fire-t, és mert mindkettő film nagyon tetszett, nem tudom elkerülni az összehasonlítást.
Szerintem, bár a "rokonsági kapcsolat" nem tagadható a két film között, mégis érdemes megnézni mindkettőt, mert van bennük fantázia és a Kutyaszorítóban sem csak egy sima másolat (mint ahogy ma általában a remake-ek kinéznek). Más részeken van a hangsúly, de a sztori azért nagyjából ugyanaz, és van néhány jelenet, amit Tarantino egy az egyben átvett a Ringo Lam filmből, de ez inkább egyértelmű utalás vagy tisztelgés az eredeti előtt, mintsem lopás. A City On Fire-ben sokkal kidolgozottabbak a jellemek, van szerelmi szál (ami nagyon fontos is a főszereplő karakterét illetően) és kisebb a hangsúly az (ékszerbolt)rabláson, nagyobb a beépülésen és a morális kérdéseken. A Reservoir Dogs-ban sokkal inkább csak az elrontott (bank)rablásra koncentrál, sokkal több a (durva, tarantino-s) humor és perverzió, elnagyoltabbak a karakterek is, a morális kérdés pedig nagyrészt elsikkad. Szerintem mindkettőt érdemes megnézni, mert jó filmek és a remake nem "tükörfordítás", a színészek is mindkettőben kitűnőek (Chow Yun-Fat örök kedvencem, a Kutyaszorítóban viszont - Tarantino jó szokása szerint - kifejezetten remek színészparádét vonultat fel: Tim Roth, Harvey Keitel, Michael Madsen, Chris Penn, Steve Buscemi mind zseniálisak (szerintem)).
Egyébként a City On Fire-t és más HK filmeket Tarantino elég tisztességesen reklámoz az USA-ban, szóval kezdek nem haragudni a sok mindenért, amit átemel belőlük.

És hogy egy zárszó erejéig teljességgel visszatérjek a City On Fire-höz: Ringo Lam és egyben Chow Yun-Fat általan látott eddig legjobb filmje ez, melyben tökéletes egyensúlyban áll az akció, az izgalom, a dráma (lélektani harcok) és a humor.

Számszerű értékelés: 9/10.

A film imdb-s adatlapja
Írás a filmről a HKCinema-n

[film] / A nagy álom (1946)

2006-09-08T12:12:00.000+02:00

A Nagy álom (The Big Sleep) egy remek, egy kissé A Máltai Sólyomra emlékeztető krimi. Az azonos című kiváló Raymond Chandler regényből készült, ami már magában is nagyon biztató. A kérdés az volt, hogy sikerül-e filmre vinni a Chandler-regények tipikus sötét, nyers, fenyegető, ugyanakkor nagyon laza és cinikusan vicces hangulatát. Az eredmény meglepően jó, bár természetesen Raymond Chandler gyönyörű kifejezéseit és szóvirágait filmen lehetetlen visszaadni. Bogart rutinosan és meggyőzően hozza Phillip Marlowe, a cinikus, kiégett, pimasz és vakmerő magánnyomozó szerepét, Bacall boldogan asszisztál mint a film noir krimik (és Raymond Chandler könyvek) tipikus femme fatale-ja, a film rendezője pedig Howard Hawks, aki a To Have Or Have Not-ot is rendezte - csak hogy teljes legyen a kép.
A történetről sokat nem szeretnék elmondani. Kicsit nehezen követhető, még A Máltai Sólyom történeténél is nehezebben, és míg a könyv esetében bármikor meg lehet állni gondolkozni vagy visszalapozni, egy filmnél ez nem működik. Ezt szerencsére a rendező is tudta, és a pörgősebb részek után mindig hagy egy kis időt megemészteni az eseményeket, azonban a film még így is nehezen követhető, igazi kihívás elsőre minden apró szálat és utalást megérteni. Fáradtan ne üljetek le elé, ha rám hallgattok.
(A film egyébként a százhatodik az imdb "A 250 Legjobb Film" toplistáján.)

[film] / To Have Or Have Not (1944)

2006-09-08T12:00:00.000+02:00

Humphrey Bogart film egy Hemingway-regény alapján? Ez valami nagy finomság lehet, gondolhatja a néző látatlanban is, és teljesen igaza van (bár állítólag a kész forgatókönyvnek már nem túl sok köze van a Hemingway-könyvhöz - én nem olvastam, nem tudom). Ha még azt is hozzátesszük, hogy ez Lauren Bacall és Bogart első közös filmje, ahol megismerték egymást és ami után egy évvel összeházasodtak, akkor még inkább felszítottuk a Bogart-fanok érdeklődését.
Steve Morgan kapitány a horgász hajlamú turistákból él Martinique-ben: hajójával kiviszi őket a tengerre és segít nekik minél nagyobb halakat fogni. Igyekszik magát távol tartani a második világháború káoszától, ami erre a szigetre is elér: a franciák is az önállóságért küzdenek és a helyi lakosoknak is megvan a maga függetlenségi mozgalma, mióta a franciák kolonizálták őket. Steve azonban valahogyan mégis egyre jobban belekeveredik a zűrös politikai játszmákba, úgyhogy kisebb-nagyobb mértékben kénytelen állást foglalni. Ezután veszedelmes küldetéssel bízzák meg, amit egyáltalán nem akar elvállalni, ám nemcsak büszkesége tiltakozik a visszakozás ellen: egy nő, méghozzá egy veszedelmes, szép nő is meghódításra vár...
A film sok szállal kötődik a Casablancához, de nem próbálták lemásolni vagy megismételni azt, nincs drámai szál, egyszerűbb és harsányabb a romantikus szál, több a könnyed, vicces hangulatú jelenet, egyszóval egy egészen más stílusú filmet készítettek, és így a leghíresebb Bogart-filmmel kapcsolatos hasonlóságok tényleg csak előnyére váltak a filmnek és nem hátrányára. A To Have Or Have Not legnagyobb erőssége pedig mindenképpen Bogart és Bacall finom incselkedése, játszadozása, aminek külön jelentőséget ad az, hogy valószínűleg a két színész számára ezek a jelenetek a valóságban is pontosan azt jelentették, mint a karaktereik számára...

[film] / A Sierra Madre kincse (1948)

2006-09-08T11:18:00.000+02:00

Humphrey Bogart talán a magányos, határozott, cinikus férfi szerepeiről a leghíresebb (Rick Blaine, Sam Spade, Phillip Marlowe), de hogy mennyire nem csak ez az egy arca van, arra remek (és egyáltalán nem egyedüli!) példa a Sierra Madre kincse. Egy igazi klasszikus kalandfilmet kapunk, ahol Bogart Fred Dobbs egy pénzetlen, alkalmi munkákból élő fickót alakít, akit meglegyint az aranyláz, és lelkes, ám teljesen amatőr aranyásóként indul neki a hegyeknek barátjával és egy tapasztalt, idősebb aranyásóval, hogy megcsinálják szerencséjüket. A film első fele könnyedebb hangulatú, rengeteg vicc és humoros jelenet van benne, Bogart e téren is kiválóan teljesít (imádom ezt a fickót! ^^). Az aranyásás pedig nehéz mesterség, mire elsajátítják és mind a hárman kemény tempóban dolgozni kezdenek, sok mindenen keresztül kell menniük. Azonban hármuk jó kapcsolata meredek ívben romlani kezd, amikor megtalálják az első gazdag aranytelért, mert a bizalmatlanság pillanatok alatt megmérgezi szívüket. A tapasztaltabb fickó látott már ilyet, ezért ő a legvisszafogottabb, de azért ő is elkezdi elásni az aranyát. A vidám és lelkes Fred pedig teljesen megváltozik, személyiségét eltorzítja a gazdagság kézzelfogható közelsége. A film hangulata is komorabb lesz, itt már inkább drámát látunk, mint komédiát vagy kalandfilmet. A történet vége azonban rejteget még meglepetéseket, mielőtt kiderül, hogy mi lesz a sorsa a három "barátnak" és a rengeteg aranynak...
(A film egyébként az ötvenkettedik az imdb "A 250 Legjobb Film" toplistáján.)

[film] / Key Largo (1948)

2006-09-08T11:09:00.000+02:00

A Key Largo kétségkívül egyike a legjobb Bogart filmeknek. Minden együtt van: érdekes történet, remek színészek, feszes hangulat.
A történet főszereplője Frank McCloud, a második világháborúból visszatért kiábrándult katona, aki rájött, hogy míg ő a semmiért harcolt és vesztette el barátait, otthon Amerikában a gengszterek kerültek hatalomra. Meglátogatja elhunyt társa apját, az hősként próbál tekinteni rá, és ő az öreg kedvéért - és barátja emlékének kedvéért - eljátssza a hőst és sokat dicséri az öreg elhunyt fiát. Azonban egy trópusi hurrikán érdekes helyzetet teremt, és az öreg fickó hoteljében egy éjszakára ott marad Johnny Rocco is, egy híres gengszter, aki most szeretne visszatérni Amerikába, valamint egy nyomozó, akit Rocco rabul ejtett, és nem utolsósorban az öreg fickó lánya, Nora. Frank pedig nehéz döntések elé kényszerül, szembekerül egymással a saját büszkesége és a puszta életösztöne...
Lenyűgözően izgalmas és bár érdekes kérdéseket felvető, de nem az unalmas moralizálás hibájába eső film. (Régen még tudtak filmeket csinálni...) Humphrey Bogarton kívül más híres színészek is játszanak a filmben, többek között Edward G. Robinson, a híres gengszerszínész, aki Johnny Rocco szerepét játssza, és Lauren Bacall, Bogart felesége, Nora szerepében.

[film] / Dark City (1998)

2006-09-06T19:44:00.000+02:00

A Mátrixra kísértetiesen hasonlító történetű és jelenetekkel rendelkező film, ami azonban egy évvel korábban készült... (Makes one think.) Itt is a valóságnak gondolatokkal való befolyásolásáról van szó, van egy fenyegető kinézető, feketébe öltözött titkos társaság is, akik az igazság elleplezésén dolgoznak és megölik azt, aki túl sokat tud, a főhős pedig szintén zavart, nem tud semmit és üldözik mindenhová. A történet, ami szép lassan kibontakozik, izgalmas és ügyesen vezetett, a dolgok azonban kevésbé állnak össze talán a végén, mint várná az ember, és kicsit erőltetettnek tűnik a magyarázat a gonosz idegenek mesterkedésére, valamint a film befejezése nagyon nem befejezés: gyakorlatilag semmi nem dől el, egyedül a romantikus szálat zárják le, ám a történet szempontjából kábé százszor olyan vastag szálakat egyszerűen figyelmen kívül hagynak, így eléggé vegyes és - a film első fele alattiakhoz képest - negatív érzésekkel áll fel az ember a film után.

Született gyilkosok / Natural Born Killers (1994)

2006-09-06T19:27:00.000+02:00

Quentin Tarantino történetéből Oliver Stone rendezett filmet, amely rögtön a kultuszfilmek közé és a támadások kereszttüzébe került. A média és a tömegek által sztárolt és istenített szerelmespár története, akik nemhivatalos esküvőjük után elindulnak autóval Mexikó felé és végigmészárolják az útjukba kerülő településeket, a támadások szerint az erőszak dicshimnuszává vált és egyáltalán nem azt mutatta be, hogy a média mennyire rossz irányba befolyásolja az embereket - no meg persze milyen sajtóvisszhangot vár az ember egy olyan filmmel kapcsolatban, ami éppen a médiát, a közembereknek szóló, agymosást végző tévéshow-kat, a híradókat és a bulvárlapokat támadja?
Tarantino egy riportban azt mondta, hogy Stone teljesen átalakította a történetét, félreértette és elrontotta az egészet, Oliver Stone-t meg amúgy sem szeretem annyira (se a filmjeit, se a fickó egyre inkább populáris irányba hajló és (régen is, ma is mindig) biztos sikerekre utazó stílusát), míg Tarantinonak a korai filmjeit nagyon kedvelem. Vegyes érzelmekkel ültem le tehát a film elé.
A lényegre térek: csalódnom kellett a filmben. Maga a történet jó, a színészeket pedig remekül megtalálta a rendező. A forgatókönyv azonban túlságosan összeszedetlen, kaotikus és értelmetlenül csapongó, a rendezés pedig egyszerűen pocsék. Értem én, hogy mi volt a koncepció, egyszerűen csak rohadtul nem működik, pocsék egy koncepció volt ez, na. Oliver Stone úgy gondolta, hogy ez a kicsit őrült, rengeteg erőszakot tartalmazó sztori és a média befolyásáról szóló, a szerelmespár történetére ráépülő külső mondanivaló is kaotikus, zavaros előadási stílust igényel, ezért sokféle filmre, többféle szűrővel, jónéhány fajta színes megvilágítást alkalmazva, rengeteg vágással készítette el a filmet, mindezeket össze-vissza, teljesen ötletszerűen keverve. Az egyik pillanatban mintha valami drogos film tripjét nézné az ember, utána egy olcsó költségvetésű béna tévés sci-fi film ugrik be az embernek a hü1ye kameranézetekről meg a fényekről, aztán már kezd hasonlítani egy rendes filmre, amikor néhány gyors és indokolatlan bevágás után úgy érezzük, mintha egy kisgyerek kezébe adott kézikamerával rögzített felvételeket néznénk... és ez így megy végig. Szerintem Stone alapvetően melléfogott ezzel az ötlettel, a kaotikus és elborult "out-of-control" szituációkat vagy történeteket sokkal inkább távolságtartóan, hidegen és számítóan kigondolt stílusban kell felvenni, és ami a legfontosabb: egységes stílusban. Így a néző egyre jobban a film hatása alá kerül majd, ahelyett, hogy állandóan kizökkenne és "kívülről", a film szövetéből erőszakosan kiszakítva szemlélje az extravagáns vágásokat és hipervad színű fényeket. A debil, szatirikus humor szintén többet árt a filmnek, mint használ: elleplezi, elkeni a komoly mondanivalót.
Az már csak hab a tortán, hogy a médiára vonatkozó részekből sokkal többet ki lehetett volna hozni egy kis gondolkodással, az értelmetlen tévelygésekből és veszekedésekből pedig kevesebb is túl sok lett volna. Egy jelenet volt, ami viszont teljességgel lenyűgözött, olyan zseniálisan el volt találva és meg volt valósítva, ez pedig az "I love Mallory" jelenet, az, ami Mallory otthonában uralkodó viszonyokat mutatja be (alkoholista, a lányát szexuálisan zaklató apa, be nem avatkozó anya) amolyan tipikus olcsó tévés komédiasorozat stílusban. Az a jelenet tényleg gyilkos.
Egyszóval sokkal több van ebben a témában, mint amit Oliver Stone büszkén vigyorogva kihozott belőle. Nagyon kíváncsi lennék, hogy hogyan csinálná meg ugyanezt a filmet Tarantino vagy mondjuk Takashi Miike.

Számszerű értékelés: 6/10.

A film imdb-s adatlapja
Híres idézetek a filmből wav formátumban
Sok kritikus véleménye a rottentomatoes.com-on
Egy magyar nyelvű kritika

[film] / Az álom falai mögött (2006)

2006-09-06T18:37:00.000+02:00

A The Call Of Cthulhu mellett a másik idei Lovecraft-feldolgozás. Azonban ellentétben azzal, ez egy pocsék, majdhogynem Lovecraft-gyalázó film. Kevés pénzből csinálták, de ellentétben társával, úgy akarták megcsinálni, hogy úgy tűnjön, mintha sok pénzből csinálták volna. A színészek is gagyik, a hangosítás siralmas (ki-bekapcsoló sisergés a beszélgetések alatt...). Az egyedüli használható, kissé borzongató hangulatú jeleneteket pedig a Blair Witch Projectből lopták.
Kerüljétek el nagy ívben.

[film] / Piszkos arcú angyalok

2006-09-06T18:30:00.000+02:00

Klasszikus gengszterfilm James Cagney-vel az egyik főszerepben és Humphrey Bogarttal mellékszerepben.
A film két gyermekkori jóbarátról szól, akik együtt csavarogtak és lopkodtak. Az egyiküket, Rocky Sullivant (James Cagney) egy alkalommal elkapják és nevelőintézetbe csukják, a másikuk, Jerry Connelly (Pat O'Brien) megmenekül. Útjaik elválnak, Rockyból gengszter lesz, a börtönben is ül pár évet, Jerry pedig, elveszítve barátját és látva annak sorsát, a papi pályát választja. Amikor Rocky kiszabadul, felkeresi ügyvédjét, Jim Fraziert (Humphrey Bogart - aki miatt eredetileg megnéztem a filmet... ^^), mert amikor Rockyt lecsukták, abban egyeztek meg, hogy nem mártja be Jimet, hogy a (valamilyen illegális módon szerzett) pénzüket ne kobozzák el, viszont Rocky kiszabadulásakor feleznek, pénzt és státuszt is (azaz Jim beemeli Rockyt maga mellé a magasabb rangú gengszterek közé). Jim azonban terhesnek találja Rocky kérését és megpróbálja félretenni az útból, ez adja a történet egyik szálát. A másik szál pedig Rocky és Jerry viszonya, akik mindvégig régi és örök barátként tekintenek egymásra, ám mégis szembekerülnek egymással: Rocky "hálózatépítése" pont azokat a csavargó utcagyerekekre van a legnagyobb hatással, akiket Jerry meg szeretne menteni a gengszterségtől és a fiatalon való meghalástól vagy a börtönben rothadástól. Mivel mindketten pont onnan indultak, mint ezek a gyerekek - a "mocskos arcú angyalok" -, ezért mindketten érzelmileg is elkötelezettek a saját ügyüknek, és úgy gondolják, hogy a saját útjuk a jobb.
Finom karakterrajzokkal, izgalmas akciókkal és ügyesen felépített drámaisággal ellátott film, ami úgy vonja be és állítja egyszerre a két főszereplő mellé a nézőt, hogy az észre sem veszi. Két szimpatikus és érthető indítékokkal rendelkező, halálig jóbarát férfi, akik mégis egymással szembe kerülnek, de még akkor sem egymás ellen vannak - lenyűgöző és elvarázsoló film. Sok próbálkozást láttam hasonló történetekkel ugyanezt a drámai hatást felépíteni, de még egyet sem, aminek sikerült is volna az Angels With Dirty Faces sikkes, finom, ravasz módján elérni azt.
Melegen ajánlott minden korosztály számára.

[film] / Rubber's Lover (1996)

2006-09-01T21:48:00.000+02:00

A Rubber's Lover egyértelműen a Shinya Tsukamoto által a Tetsuoban lefektetett alapokra építkezik. A japánok őrült, nyers, elemi, fekete-fehér, húsbavágóan kemény és őszinte filmes cyberpunkja nagyon jellegzetes és nagyon szélsőséges: sok esetben elmondható, hogy vagy imádja valaki, zseniálisnak és lenyűgözőnek tartva, vagy utálja, értéktelen szemétnek titulálva. (Az imdb-s, egyébként szerintem nagyon alulpontozott szavazatok eloszlása is ezt mutatja, nézzétek csak meg, mennyi nagyon alacsony és nagyon magas pontszámot kapott).

Szavakkal elég nehéz leírni ezeknek a "cyberpunk" filmek (semmi köze a William Gibson-féle cyberpunk könyvek világához) hangulatát. Jellemzők rájuk a gyors vágások, a szokatlan kameranézetek, az erőteljes és dinamikus kameramozgás, a kontrasztos megvilágítás, sok füst és fényeffekt használata, felkavaró és erőszakos jelenetek használata (amik gyakran inkább a tudatalattira hatnak, mint a tudatos énre), minden erotikától megfosztott meztelenség, sok gép és fémtárgy használata, industrial (technoszerű) zenék használata sok rákevert ipari zajjal... Mindez egy hihetetlenül erős, sehol máshol nem tapasztalható, lenyűgöző atmoszférát teremt, egy feszült, kétségbeesett, kiüresedett, ugyanakkor felpörgött, vad, erőszakos világot fest le, amelyik látszólag olyannyira idegen és távoli a hétköznapi valóságtól, és valójában olyan közeli hozzá...

A film cselekménye egy eldugott, hatalmas, sötét, különféle ipari gépezetekkel telezsúfolt gyárban játszódik, ahol néhány becsavarodott kutató emberkísérleteket folytat. Emberfeletti erőt és energiát próbálnak létrehozni az alanyokban az agyuk különféle módon való szétroncsolása által, valamint drogokkal. A legtöbb szerep a magasan a fájdalomküszöb feletti zajoknak és az éternek jut. A kutatók egymás közt is rivalizálnak, és amikor a titokzatos pénzes támogatójuk leállítja a projektet, elszabadul a káosz...

A Rubber's Lover - természetesen - nem ér fel a Tetsuo magasságába, kevesebb ötlet, fantázia és mondanivaló van benne, de ugyanazt a tipikus piszkos, sötét, becsavarodott cyberpunk hangulatot tökéletesen sikerül visszaadnia, a gyomorforgató és undorítóan elborult jelenetek tekintetében pedig túl is tesz rajta. Hogy ez előnyére válik-e, mindenki döntse el maga, de mindenesetre a filmet érzékenyebb vagy gyengébb gyomrú nézőknek semmiképpen sem ajánlom. Akinek pedig tetszik a film, annak érdemes lehet a rendező másik, hasonló stílusú filmjével, a 964 Pinocchioval is próbát tennie.

[film] / Haze (2005)

2006-08-30T12:11:00.000+02:00

Shinya Tsukamoto egyike a kedvenc rendezőimnek. Hihetetlenül erős hangulatot árasztó, koherens és megragadó képi világú filmeket készít, igazi nehezen emészthető és sokáig velünk maradó érzetű brutális és agresszív filmcsemegéket, amik rövidségük ellenére (gyakran az egy órát sem haladják meg) is bőven elegendőnek érzi az ember egy filmnek, annyira tömények.

A Haze Tsukamoto legújabb filmje. Nincs ötven perc hosszú, és mégis a legnehezebb végignézni az összes filmje közül, köszönhetően a hihetetlenül nyomasztó, rémisztő, klausztrofób, beteg hangulatának. A film első negyven perce egy nagyon szűk, majdnem teljesen sötét betonlabirintusban játszódik, ahol az operatőr végig azt érezteti, hogy szinte a kamera is alig fért el a keskeny folyosókon a színészek mellett (a főszerepet Tsukamoto játssza, zseniálisan), és ezért nézni is ugyanolyan nyomasztó érzés, mint amilyet a szereplő átélhet ezen a gonosz helyen. Azt, hogy miért és hogyan került oda hasán egy nagy késszúrás nyomával, nem tudja, de a más, hasonló különös helyszínen való bezártsággal induló filmekkel szemben (Kocka, Fűrész stb.) itt az elejétől fogva sejthető, hogy minden szimbolikus, nem szó szerint értendő (Tsukamoto más filmjeit ismerve pedig biztos lehet benne az ember). Ez persze nem teszi könnyebbé a főszereplő szenvedéseinek befogadását... Sokáig csak egyedül kúszik-mászik-fulladozik a folyosókon (víz, vascsövek, hatalmas szögek mindenütt), aztán végül egy feldarabolt hullákkal és vérrel teli szobában találkozik egy lánnyal. Szaggatott és nem sokat jelentő párbeszéd indul meg köztük, a néző azonban feszülten figyel, mert tudja, hogy itt van a kulcs a film megértéséhez... Azután ketten indulnak tovább, egyre nyomasztóbbak a körülmények, levágott és feldarabolt testrészekkel teli véres vízben fuldokolnak, már lélegezni is alig van hely, közben valami utánuk indul, valami, ami a többi szerencsétlent széttépte az előző szobában, és menni kell, menni kell...

Aztán az utolsó tíz perc szakít az eddigi helyszínnel, minden megváltozik, és bár a néző megkönnyebbülten hagyja maga mögött a nyomasztó labirintust (eddigre már azon is spontán klausztrofóbiás tünetek ütköztek ki, aki nem hajlamos rá, és idegesen forgatja a fejét, kinyújtja karjait, hogy érezze, van tér körülötte...), mégis miután a film véget ért, gondolatban újra és újra visszatér oda, hogy megfejtse a rejtvényt, a Haze különös rejvényét, és megtudja, hogy végül is mi is történt. Tsukamoto sok kulcsot ad a megfejtéshez, megmutatja az utat, kiemelve a fontos jeleneteket, de a lépéseket nem teszi meg helyettünk...

[film] / Krrish (2006)

2006-08-30T11:39:00.000+02:00

Sosem szerettem az indiai filmeket: hosszúak, unalmasak és tele vannak idegesítő zenei betétekkel. Most azonban itt van egy film, amit egyszerűen nem tudok nem imádni! És nem csak én jártam így, más, az indiai filmekről eddig hozzám hasonlóan negatív érzésekkel viseltető ismerősöm is ugyanígy nyilatkozott a Krrishről. És nem arról van szó, hogy a film szakított volna a szokásos indiai filmek tulajdonságaival: három óra hosszú ez is és táncos dalbetétekből is van benne bőven. Mi hát a Krrish titka?

A sztori alapja egy igazi szuperhős-történet: Krishna, akinek apjával különleges dolgok történtek (amiket nem mondok el), kimagasló tehetséggel van megáldva az élet minden területén: nagyon gyorsan tanul, az iskolában kilóg a többiek közül magas intelligenciájával, később pedig fizikai erejével is. Nagyanyja azonban, aki fiát sok évvel azelőtt elvesztette, tudja, hogy a kiválóság veszélyes, és elhatározza, hogy unokáját elrejti a világ elől, nehogy ugyanaz történjen vele, mint az apjával (hogy mi is történt az apjával, persze csak a film végén derül ki). Krishna és nagyanyja tehát békésen éldegél a hegyek között, egy eldugott falusi közösségben, a fiú pedig versenyt fut a lovakkal (és győz), a hegyekre is előbb mászik fel, mint a majmok, a halakat pedig puszta kézzel fogdossa ki a folyóból. Azonban, ahogy az lenni szokott, megjelenik egy nő, aki szépségével teljesen lenyűgözi Krishnát, és a harmónia felborul. A lány a kalandtúra után, amire jelentkezett, visszamegy Szingapúrba és egy időre el is felejti a férfit, Krishna azonban reménytelenül szerelmes, és mindent megtesz, hogy újra lássa a lányt.
A film elején főleg a komédia elemek dominálnak, majd előtérbe kerül a romantikus szál, ami az elejétől kezdve drámai töltetet hordoz magában, hiszen a lány nem túlságosan szerelmes Krishnába és különben is megvan neki a jó kis nagyvárosi élete, Krishna pedig hosszútávon nem tudja elképzelni az életet nagymamájától távol. A film felénél becsatlakozik a szuperhős szál is: Krishna egy veszélyes helyzetben (egy cirkusz kigyullad és leég, sok gyermek beszorul stb.) úgy dönt, hogy mégis használnia kell hatalmas erejét, látványos röpködős-wuxiás ugrásait és lenyűgöző gyorsaságát, azonban emlékszik nagyanyja tanácsára is, ezért feltesz egy maszkot az arcára, ilyenkor pedig a Krrish álnevet használja. Innentől kezdve jónéhány látványos, Mátrix-szerű bunyó is tarkítja a filmet. A végén pedig lehull a lepel az apja sorsáról is, a főgonosz mesterkedéseiről és a szerelmi szál is lezárul sok-sok átverés, csalódás és mélypont után.

A legfontosabb dolog, ami a filmet olyan élvezetessé és zseniálissá teszi, az minden kétséget kizáróan a főszereplőt játszó színész. Hihetetlenül hülye és barátságos vigyora, ami sosem tűnik el arcáról, már eleve lenyűgözi a nézőt, nagyon sármosra vett ruhái és állandóan (zárt térben is) erős szélben lobogó haja pedig olyan áratlanul és őszintén próbálják elnyerni a nézők szívét, hogy sikerrel jár. Az utolsó falak pedig akkor hullanak le Krrish elől, mikor először táncra perdül, és előadja azokat a hihetetlen mindenféle stílusból összekevert, vigyorogva eljárt táncokat és dalokat a debil indiai diszkós tánczenékre. Ezek után tényleg bármit betehettek volna a filmbe, akkor is lelkesen és fenntartás nélkül kiabáltam volna hősünknek a buzdítást: "Krriiiiiiish!!!".

A "csuri csuri" dal pedig egyszerűen mindent aláz.

[film] / Zatoichi 3. - New Tale Of Zatoichi (1963)

2006-08-15T02:51:00.000+02:00

A harmadik Zatoichi film, a New Tale Of Zatoichi, az első a huszonhat klasszikus (Katsu Shintaro főszereplésével készült) Zatoichi film közül, amely színes filmre készült.

Igen érdekes epizódját ismerhetjük meg a kardot mesterien forgató vak masszőr életének: hazatér falujába, ahol nagyszülője él, és itt található mestere iskolája is, ahol Zatoichi a kardforgatást kitanulta. Természetesen nem hiányozhatnak a különféle agresszív rablók és jakuzák sem, akik újabb és újabb próbák elé állítják a fáradt és nyugalomra vágyó Zatoichit. Hősünknek ugyanis elege van már a gyilkolásból, az újabb és újabb bosszúra éhes támadókból (ebben a filmben is van egy kitartó fickó, aki mindenáron le akarja győzni Zatoichit, testvére gyilkosát - bár állítása szerint nem bosszúról van szó...), és a legszívesebben a falra akasztaná botjába rejtett kardját, hogy békésen, nyugodtan töltse napjait, és ha esetleg még egy nőt is találna...

Márpedig talál. Nem ritka a Zatoichi filmekben, hogy egy-egy fiatal, csinos, ártatlan szépséget elbájol a vak szamuráj udvariassága, melegsége vagy egyeneslelkűsége. Ez esetben az érzelem kölcsönös, még lányos zavarban is láthatjuk Zatoichit, amint a (meglehetősen rámenős) lánnyal próbál beszélgetni, ami már magában is elegendő Zatoichi fanok számára, hogy megnézzék a filmet (persze ők meg amúgy is mindenképpen megnéznék... ^^). Azonban, ahogy lenni szokott, különféle dolgok állnak boldogságuk útjába: a lány például a sensei (mester) húga, ami már magában is elég kényelmetlen helyzet, hát még ha figyelembe vesszük a lány tehetős kérőjét, akit bátyja kinézett számára... Azonban van itt még egy bosszúszomjas férfi is, akivel Zatoichi csak azért sem akar harcolni (be kell bizonyítania a lánynak, hogy képes megváltozni és abbahagyni különféle emberek felkoncolását (még ha az ellenségeiről van is szó), továbbá egy zsarolási célzattal végrehajtott emberrablás is bonyolítja a képet...

A New Tale Of Zatoichi az egyik legszövevényesebb cselekményű és legdrámaibb Zatoichi film, ami sokat elárul Zatoichi későbbi viselkedéséről is (például a hölgyekkel kapcsolatban). Hosszútávú jellemfejlődés, gyönyörű harcjelenetek, drámai döntések, minden megvan, ami érdemessé teszi a megnézésre.

[film] / Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány Éve

2006-07-16T03:31:00.000+02:00

Az "Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány Éve" egy hihetetlenül szórakoztató kultuszfilm, aminek jeleneteit és sorait máig is idézik. Ez elsőre meglepően hathat, hiszen még csak nem is kell túlságosan kritikusan szemlélni a filmet ahhoz, hogy belássuk, egy meglehetősen kevés eredeti ötletet felmutató fércműről van szó.

A filmet a Blade Runnerből és az Alien filmekből ismerős klasszikus hangulatelemeket, valamint a Terminátor zenei témáját felhasználva készítettek el 1992-ben, főszerepben a zseniális Rutger Hauerrel. A története igen béna (talán direkt, hiszen a filmben egyébként is sok az önkritika), nem is vesztegetnék rá sok szót, a cselekmény pedig gigasablonokat pufogtat, de a végeredmény mégis nagyon laza, izgalmas és vicces lett! A siker titka talán az a kevés dolog, amit megpróbáltak eredeti elemként beletenni a filmbe, ezek nagy része ugyanis amolyan igazán kedvesen esetlen és vicces lett (folyton dohányzó keményfiú főhőst már láttunk, és kávéfüggőt is, no de csokoládéfüggőt? - és ahogy Trasher megfogalmazza ezt, az külön beszarás: "Csak a kávé, az izgalom meg a csokoládé táplálja."...).
Az a helyzet, hogy az ember egyszerűen máshogy nézi az ilyen típusú filmeket, mint amikor igazi kulturális élményre vágyik, így aztán ebben a filmben végső soron az is jó, ami rossz, a hibák és logikai bukfencek már-már erénnyé válnak, Stone nagymenő beszólásait pedig akaratlanul is idézni kezdi az ember.

Végezetül pedig hadd szóljak pár szót a zseniális magyar szinkronról, enélkül ugyanis talán még ma sem szeretném ennyire ezt a filmet. A magyar szinkronszínészek hangja és a szövegek fordítása ugyanis már alapban is zseniálisan jól el lett találva, az akkor divatos szleng kifejezések pedig egy kis patinát adnak a szinkronnak, ami tovább emeli az élményt. Már a cím is mennyivel találóbb, mint az eredeti angol nyelvű cím (Split Second)! És akkor az olyan gyöngyszemekről nem is beszéltünk még, mint a "Nekünk elbaszott nagy fegyverek kellenek, Stone!" vagy a "Kezd az agyamra menni a kibaszott stílusod", amik eredetiben mind jóval silányabbul hangzanak.

Búcsúzásképpen pedig íme néhány a kedvenc szövegeim közül.
Figyelmeztetés: elsőre elolvasva, de a filmet még nem látva az alábbi idézetek élvezhetetlenek! Előbb nézd meg a filmet, csak aztán fogod érteni őket és megfelelően értékelni őket!

(Dick:) - Követtem a pasast. Belelőtt egy kukába.
(Trasher:) - Ez Stone-ra vall!

(Trasher:) - Mi a lófasz ez?
(Stone:) - Helló főnök! Hogysmint?
(Trasher:) - A kérdésre válaszoljon!
(Stone:) - Ja? Egy pisztoly.
(Trasher:) - Ez nem vicces!
(Stone:) - Szerintem sem az...

(Trasher:) - Mi a lófaszt hablatyol ez itt?!

(Trasher:) - Fogadok, hogy szarvak is vannak a pokoli homlokán... és kibaszott hosszú a farka is!

[film] / Unlucky Monkey (1998)

2006-07-13T17:40:00.000+02:00

Sabu, avagy Hiroyuki Tanaka, mániákusan szeret teljességgel kiszámíthatatlan filmeket készíteni. Egyik szereplő sorsát sem lehet megjósolni, mindükre ugyanúgy várhat akár vicces és értelmetlen, akár drámai és megrázó halál, mint nagy szerencse vagy bármi más. Ha éppen egy komikus rész van a filmben, az ember készülhet valamilyen szomorú vagy ijesztő fordulatra, míg ha már-már könnyek csillognának a szemünkben, biztosak lehetünk benne, hogy egy hatalmas és igen debil poén készülődik. Ez a kiszámíthatatlan stíluskeveredés a hétköznapinak induló, de egészen furcsa irányokat vevő helyzetekkel együtt ugyanúgy Sabu védjegyei, mint Shinichi Tsutsumi és Susumu Terajima szerepeltetése a filmjeiben.
Az Unlucky Monkey története több szálon fut. Egy abszolút hülyén sikerült bankrablás és az azt követő véletlen baleset következményei elválaszthatatlanul összefonódnak a három balfék jakuza szenvedéseivel, akik teljesen véletlenül kinyírnak egy másik családba tartozó jakuza főnököt. Az, ahogy a sok apró, balszerencsés véletlen egyre rosszabb és végzetesebb irányba tereli a történéseket, később a Mondayben is visszaköszön, az erős és gyakran fekete humorú tréfák a Postman Bluesra emlékeztettek, míg az önkereső, tépelődő Tsutsumi a (később készült) Drive-ra, mint ahogy a film végi szimbolikus, elhagyatott éjszakai mező is visszaköszön ugyanott.
Elgondolkodtató, vicces, izgalmas és drámai, mi kell még?

P.S.: Sabu a legjobbak között van!

[film] / Ninja Wars (1982)

2006-07-13T16:45:00.000+02:00

(A cím különféle angol verziói: Ninja Wars, Black Magic Wars, Iga Magic Story.)

Ha röviden jellemezni akarnám a filmet, csak annyit mondanék róla: filmbe oltott Ninja Scroll. Ezzel persze csalnék, mert a fent említett anime több mint tíz évvel a film után készült, de azt talán többen ismerik, így mégis lehet hozzá hasonlítani. Minden megvan benne, ami később a Ninja Scrollt olyan híressé tette: speciális képességű démon-harcosok, akik mindig legalább két-háromszor feltámadnak, miután a főhős legyakta őket, romantikus szerelmek, hozzá elbűvölő és fiatal nők, elbűvölő és fiatal nők testébe rejtőzött démonok, hatalmas harcok, látványos repülések, sátáni kacajok a gonosz szereplők szájából és így tovább.
A történetre nem vesztegetnék sok szót - ami azt illeti, nem is igazán követtem. Nem mintha olyan nagyon csavaros lenne, hogy nehéz lenne megérteni, sőt éppen ellenkezőleg: nincs nagyon logikusan összefűzve, leginkább a sexploitation filmek történetkezelési hanyagságára emlékeztető módon csapong a cselekmény, hogy időről időre egy jó kis csihi-puhi körül csúcsosodjon ki. A lényeg tömören: a hataloméhes gonosz daimjó egy szerelmi bájitallal szeretne elcsábítani egy lányt, aki által erős pozíciót szerezhetne. Ebben segítségére van egy gonosz démonokból álló nindzsasereg, akik elintézik a szűzlány-rablást és a lány testéből kinyert "love juice" segítségével elkészítik a szerelmi bájitalt. Azonban a lány barátja bosszút esküszik és szétcsap köztük.
A filmből a humor sem hiányzik, néhol egészen otromba viccek is bekerültek. Az egyik jelenetben például a démon-harcosok úgy demonstrálják uruknak a szerelmi bájital erejét, hogy beadják egy arra járó kövér szolgálólánynak, aki azonnal teljesen szerelmes lesz az egyikükbe (amelyiket először meglátja), és letépi magáról a ruhát, megmutatva mélyre lógó csöcseit és kövét hasát, elborzasztva szegény felkészületlen nézőt...
Külön kiemelendő Sonny Chiba szereplése is a filmben, benne nem lehet csalódni, hiszen akármit is csinál, elég, hogy látja az ember a "vásznon".

[film] / Zatoichi's Flashing Sword (1964)

2006-07-13T15:13:00.000+02:00

A Zatoichi's Flashing Sword a hetedik Zatoichi film az isteni Katsu Shintaro főszereplésével. A történet kevés újdonságot hoz: ezúttal is rivális szamurájbandák és bajba jutott hölgyek közt vezet Zatoichi, a vak masszőr útja, aki sokáig nem ért semmit, aztán szép lassan belefolyik az eseményekbe és előbb-utóbb használni kezdi villámnál is sebesebben villanó kardját. Az apróságok azonban most is hozzátesznek egy kicsit Zatoichi jelleméhez - nem is mindig pozitív dolgokat, néhány jelenetben például hősünk sértődékenysége vagy büszkesége kerül előtérbe -, a kardharcok pedig olyan gyönyörűen koreografáltak és fényképeztek, hogy a szamurájfilmek kedvelőinek már csak azért is érdemes megnézni a filmet.

[könyv] / Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

2006-06-27T00:18:00.000+02:00

Az író első magyarul olvasható regénye. Nagyon különös én nagyon japán könyv. A főhős egy harmincas, magányos férfi, aki addigi tökéletesen eseménytelen és unalmas életéből hirtelen szokatlan történések közepébe cseppen, és mindezt száraz, cinikus hangnemben kommentálja, rengeteg irodalmi, zenei és gasztronómiai utalással körítve. Nagyon modern, minden apróság azt a kiüresedett, anyagias, érdeklődés nélküli, célszerűségre törekvő mai világbeli életszemléletet árasztja, ami talán Japánban a hosszú munkaórák és technikailag nagyon fejlett, túlzsúfolt városok országában még erősebben üt, mint nálunk.
A történetről nem árulnék el sokat, röviden úgysem igazán lehet összefoglalni, mert eléggé kaotikus és szerteágazó. Két szálon fut a cselekmény, az egyik a mai modern világ egy kicsit megmásított változatban (ez a Keményre főtt csodaország - milyen szemléletes kép!), a másik egy különös, régies hangulatú, a külvilágtól tökéletesen elzárt világ, tele szimbólumokkal és jelképekkel (ez a Világvége), ami igazából a főszereplő tudatalattija. Bonyolult és mélyreható boncolgatások és fejtegetések szándékosan nagyon is hétköznapi köntösben előadva - érdekes stílusa van a könyvnek. Kedvenc jelenetem az, amikor a főhős lakását szétverik, ahogy az le van írva tíz oldalon, az köröket ver a Harcosok Klubjára annak minden látványosságával és félreérthetetlenül előadott, szó szerint kimondott üzenetével együtt, nagyon tetszett. Egyetlen problémám az, hogy kicsit hosszú a könyv: négyszáz valahány oldal nem tűnik soknak, de helyenként mégis kicsit fárasztó a könyv. Az utószó pedig vacak, gyakorlatilag elmeséli a könyv sztoriját bármiféle értelmezgetés nélkül, teljesen olyan, mint a "tipikusan kettes" műelemző irodalomfogalmazások.

[film] / Full Contact (1993)

2006-06-23T13:26:00.000+02:00

A hong-kongi akciófilmeknek van egyféle sajátos, diszkrét bájuk. Sosem törekednek a realisztikus, hihető, életszagú sztorikra vagy az árnyalt karakterekre. Gyakoriak a látványos és túlságosan is megható, de igazából eléggé kimódolt fordulatok. Sokszor adják a drámai töltetet nagyon jó barátok árulásai és egymással szembefordulásai. A csodálatos az egészben az, hogy mégsem tűnnek nagyon erőltetettnek ezek a motívumok, mert olyan őszinte, egyszerű stílusban adják elő őket, hogy egyszerűen nem lehet haragudni érte. Mindig úgy érzem, hogy nem próbálják szájba rágni a megható és felkavaró sztorikat, hanem gyermeki lelkesedéssel fordulnak a néző felé: "nézd csak, milyen durva!", és megy tovább a film. Persze a sikerben kétségkívül szerepe van a remek, nagyon karizmatikus hong-kongi színészeknek és a néha túlságosan is látványos, de általában jól elkapott beállításoknak és kamerakezelésnek.

A Full Contact, Ringo Lam keményre vett akciófilmje sem kivétel a fenti jellegzetességek alól. A főszereplők nagyon laza gengszterek, akik összeállnak pár ismeretlen arccal (akik már akkor direkt nagyon ellenszenvesnek vannak beállítva), hogy megcsináljanak egy közös melót, ahol persze beüt a baj, a főhős, Gou Fei, akit az isteni Chow Yun-Fat játszik, majdnem meghal, aztán persze bosszút esküszik. A sztoriban nincs sok csavar, de azok jól vannak előadva. A színészek közül kiváló teljesítményt nyújt még Anthony Wong is, aki Sam Sei-t játssza, Gou Fei gyenge lelkű barátját (nem túl hálás szerep). Egyszóval egyszerű, egyszeri, de kiváló szórakozást nyújt a film.

Végezetül pedig külön kiemelném, hogy a film magyar szinkronja, szemben az amerikai kritikán aluli és az eredeti, az én fülemnek kissé egyhangúnak tűnő hanggal szemben, nagyon eltalált, kifejezetten megnöveli a film élvezeti értékét. Kellemes csalódás ez a Magyarországon kiadott sok ázsiai film dvd-s verziójának igénytelen szinkronja után.

[film] / Angel Guts: Nami (1979)

2006-06-22T14:18:00.000+02:00

Az ázsiai filmek gyakran tartogatnak elképesztő meglepetéseket a mit sem sejtő nézőnek. A romantikus komédiának induló Audition, a vígjátéknak induló Drive, a szamurájfilmnek induló Mayonaka No Yaji San Kita San a későbbiekben mind teljesen más irányt vesz. Számomra mindegyik leglepetés kellemes volt. Az Angel Guts Namiban nincs ekkora stílusváltás, de mégis legalább annyira meglepő változások történnek annak a tekintetében, hogy végül is miről is szól a film, mint mondjuk a szintén zseniális Mayonaka...-ban, és legalább olyan megtévesztő a film olcsó, egyszerű szórakozást sejtető álcája is, így a "csalódás" is még kellemesebb.

Az Angel Guts: Nami, az Angel Guts sorozat harmadik része (egymástól független filmek!) elsőre egy egyszerű rape-sexploitation filmnek tűnik és a játékidő feléig semmi sem utal arra, hogy több lenne annál. Nami egy riporternő, aki különféle nők megerőszakolásáról készített riportjaival szerzett magának hírnevet. Igyekszik minél több nőt meg is interjúvolni a témáról, és a buzgalmából, amivel újra meg újra a téma után veti magát, lassan világossá válik, hogy valamiféle perverz kíváncsiság és vágy munkál benne. Közben flashbackek formájában több megerőszakolást is megnézhetünk, hiszen a sexploitation filmek törvényei szerint a meztelenség, a szexualitás és az növeli a film élvezeti értékét. Az is az elejétől fogva világos, hogy előbb-utóbb Namit is meg fogják erőszakolni, hiszen írásait sokan olvassák, buzgalma nyilvánvaló, ő is egyre többet mászkál olyan helyeken, ahol az eddigi esetek történtek és a film dramaturgiája is ezt kívánja. Feltűnik azonban egy másik riporter is, aki ugyanilyen témájú cikkeket ír, csak sokkal kisebb sikerrel. Nagyon laza figura, folyton dohányzik és napszemüveget visel. Nami gyanakszik, hogy ő egy az erőszakot tevő férfiak közül, ezért még többet igyekszik a közelében lenni és nyomozni kezd a férfi után.

Innentől kezdve az eddig világos történetvezetés és kiszámítható fordulatok összekavarodnak, a film pedig az események puszta ábrázolása helyett egyre inkább a két főszereplő lelki beállítottságára, sebeire, torzulásaira és perverzióira fókuszál. A valóság fellazul, elködösül, Nami és a titokzatos másik riporter gondolatai és vágyai pedig kiömlenek és vad, kiszámíthatatlan mintákat festve a képernyőre, összekeverednek. Számomra hihetetlen élményt jelentett követni az apró jeleket, a keveset mondó, de sokat sejtető jeleneteket, és megfejteni mindezt, mint egy rejtvényt, és rendet tenni a burjánzó, elemi ösztönök tüzében kavargó képzelet-töredékek között...

A film mindazonáltal végig megmarad a sexploitation filmek tipikus kifejezőeszközeinél és stiláris jellemzőinél, így aki nem szereti ezt a stílust, annak az Angel Guts Nami sem fog tetszeni minden zsenialitása ellenére. Azt is meg kell jegyeznem, hogy míg a film a megerőszakolós téma ellenére az átlagosnál stilizáltabban és visszafogottabban mutatja be az aktusokat, a vége felé tartalmaz néhány, erre érzékenyebb lelkű emberek számára valószínűleg gyomorforgatóan undorító jelenetet (elég, ha annyit mondok, hogy szerepelnek benne rothadó hullák a boncteremben?), szóval vigyázzatok, hogy kivel nézitek meg.

[film] / Monday

2006-05-28T12:21:00.000+02:00

Képzeld el, hogy felébredsz egy hétfő reggelen, elnyűtten és másnaposan, úgy, hogy semmire sem emlékszel a tegnapból. Képzeld el, hogy elkezded átkutatni a zsebeidet, és a különféle tárgyakról, amik a kezedbe akadnak, újabb és újabb mozaikdarabkáit találod meg a tegnapi emlékeidről. Képzeld el, hogy olyan szörnyűségekre kezdesz emlékezni, amit el sem hinnél, ha nem látnád a tévében is, a hírekben, ahogy gyakorlatilag ámokfutásba kezdesz egy shotgunnal. Képzeld el, hogy egy nagy piálás és néhány szerencsétlen véletlen miatt zsákutcába futott az életed, és a tovább vezető úton már csak két katasztrófa közül választhatsz...
És képzeld el, hogy a film, ami mindezt bemutatja, nem krimi és nem thriller és nem is akció, hanem gyilkos humorú fekete komédia és egy kicsit dráma is.
Sabu, a stílusok keverésének mestere, legalább olyan feledhetetlen, könnyesre nevettetően vicces és elgondolkoztatóan drámai filmet készített, mint a Drive és a Postman Blues (amik a kedvenc japán filmjeim között vannak). A főszereplő itt is ugyanaz, mint a fenti két filmben, és Susumu Terajama-nak itt is ugyanúgy jut egy mellékszerep, mint azokban. A film humoros részei egy csöppnyit feketébbek, mint a Postman Blues-ban (a Drive talán egy kicsit kevésbé komikus darab), a komolyabb részek témája pedig az alkohol(izmus) és a kisember nyűglődése, tehetetlenség-érzése, korlátok közül való kitörése (ld. még: Kiyoshi Kurosawa interjú). A főhősünk mészárlással szegélyezett odüsszeiája a klasszikus "egyedül állok, de van egy fegyverem és nem félek használni" jakuzafilmekkel és a Született gyilkosok-féle "gyilkolok, tehát vagyok - vegyetek észre!!!" filmekkel is mutat hasonlóságokat. Az erőszak, mint a főszereplő társa, egyre elvontabb képekben jelenik meg, míg a végén meztelen, fehérre meszelt bőrű, kopasz, majomszerű mozgású démonok csapataként teljesen szimbolikusan jelenik meg.
A történet végén, a sarokba szorított férfi sorsának beteljesedésekor újra egy érdekes kettős befejezés vár minket, hasonlóan a Postman Blues-hoz, itt azonban egyáltalán nincsen lezárva.
Akit érdekel Sabu egyéni stílusa, az ne hagyja ki. Akit érdekelnek a japán filmek, annak erősen ajánlott. Aki szokott filmeket nézni, annak érdemes megnézni. A Sabu-fanok pedig már úgyis látták.

[film] / Neighbour No. 13

2006-04-25T17:34:00.000+02:00

Japánban népszerű témája van ennek a 2005-ös thrillernek, ami sajnos egy nagyon is létező dologról szól: a gyerekek közti, egy-egy társuk felé irányuló üldözésről és erőszakoskodásról ("bullying"). Felbukkan ez a téma például az Ichi the Killerben és a Furi Kuri (FLCL) című animében is. Itt megint máshogy nyúlnak hozzá a témához: a főszereplő itt is a szenvedő alany, akiben súlyos lelki törést okoz az üldözés, ami egyébként felnőttkorában is folytatódik egy kollegája által. A srác egy visszafogott, félénk, gátlásos alak, azonban stresszhelyzetekben és amikor már nem tudja visszafolytani dühét és szorongásaiból eredő agresszióját, a vadállat, gyilkos énje veszi át az irányítást. Ezt nézőként onnan is mindig tudhatjuk, hogy ezt az énjét más színész játssza. Azonban az igazi énje utálja a másikat, amelyik gyilkol, betör és rabol a legkisebb gátlás nélkül, de fél is tőle. Végül pedig, ahogy az események kicsúsznak az irányítása alól, és egyre többször tér magához úgy, hogy vért mos a kezeiről egy csapban, kérdésessé válik, hogy le tudja-e győzni másik énjét, vagy vele együtt pusztulnia kell majd.
A film egy manga alapján készült, utalásképpen egy rövid anime betétet is beletettek a filmbe. A képi világ erős, kontrasztos, a helyszínek és a srác öltözéke jól eltaláltak, a fiú lelkét jelképező elhagyatott, vörös kunyhó úgyszintén. A film végén a Park Chan-Wook csiszolt, aprólékos bosszúfilmjeihez szokott nézők kicsit csalódottak lehetnek, mert a csúcspont túlságosan lapos és egy kicsit komolytalan is (minek kellett az a szamurájkardos bohóckodás?). Viszont a skrizofénia jól elkapott ábrázolása és a helyenként igen sűrű hangulat miatt (ami nagyrészt az elborult ént játszó színésznek köszönhető) ezt el lehet nézni neki.

[film] / Hanzo The Razor : Sword Of Justice

2006-03-26T10:44:00.000+02:00

Már a sexploitation filmeket is nagyon élveztem: megragadott az a gyermeki báj és leplezetlen egyszerűség, amivel a szexualitás és az erőszak témáihoz nyúltak, mint amivel a legkönnyebben nézőt szerezhetnek és a legkönnyebben kielégíthetik a nézők igényeit. ^^ Pusztán a filmek léte is szórakoztatott, az, hogy ezeket egyáltalán leforgatták, no és maguk a filmek is. A Hanzo The Razor még egy lapáttal rátesz erre a műfajra: ez már samurai sexploitation! :) A történet ugyanis az Edo érában játszódik, szamurájok és korrupt tisztviselők között. Hanzo különbözik a többi korrupt tisztviselőtől: őt nem érdekli, hogy milyen nagy hatalmú embert kell lelepleznie, mindig megpróbálja. Egyébként is különös fickó: minden kínzási módszert, amit használnak, kipróbál magán, nemi szervét pedig, az igazság kardját, különféle módszerekkel edzi. A kihallgatási módszere ugyanis, ha nőkről van szó, az, hogy elkezdi megerőszakolni őket, eléri, hogy élvezzék, majd csak akkor folytatja, ha közben azok beszélnek. Egyébként is kemény fickó: reggelente edzésképpen sziklákat üt ketté és szobrokat döntöget fel a spéci hatalmas vas boxerével. Harcolni ezzel és a hosszú lánc végére kötött súllyal harcol (ősi nindzsa fegyver). A harci jeleneteken és a szexjeleneteken kívül van még nyomozás is (egy szőrtelen ágyékú hölgyet kell megkeresni...) és egy-két vicces rész. A zene pedig a sexploitation zenékre jellemző szabad, dinamikus jazz. Az egyik legzseniálisabb jelenet szerintem a végén van, ahol Hanzo kemény tekintettel lépked az úton, közben egy dalban egy énekes megénekli, hogy Hanzo milyen bátor, szeme az igazságot fürkészi, homlokán kidagadnak az erek és így tovább. A másik kedvencem pedig az volt, amikor azt a tipikus jelenetet látjuk, hogy a kamera repül magasan a város felett, és mintegy végigmutogatja azt, csakhogy itt a város helyett (amit nehéz lett volna felépíteni, no meg azért is, mert helikopter nem volt még akkor, amikor a film játszódik... ^^) egy hatalmas papírra rajzolt térképet látunk, az utcák sávjaival és az épületek üres négyszögeivel.
Politikailag hiperinkorrekt, történetileg egyszerű, mindazonáltal remek szórakozás ez a film, értékét pedig nem kis mértékben az adja, hogy Hanzo-t, a főszereplőt a mesteri Katsu Shintaro alakítja, az Igazi Zatoichi.

[film] / Hana-bi - Tűzvirágok

2006-03-17T19:54:00.000+01:00

(Mentegetőző bevezetés a végletes szubjektivitásról)
Ez az a film, amiről teljesen képtelen vagyok elfogulatlanul nyilatkozni. Takeshi Kitano és egészen konkrétan a Tűzvirágok volt az, ami megadta a kezdő lökést az ázsiai filmek világában való elmélyüléshez (persze azóta is majd' minden további film egyre mélyebbre húz... ^^). Másfél óráig a fotelbe szögezett és utána még egy jó darabig gombócot éreztem a torkomban és valami furcsa bizsergést a szívem körül, mert rájöttem, nem is, inkább ráéreztem, hogy mennyivel többet nyújthat egy film, mennyivel mélyebb lehet a filmélmény, mint a legtöbb esetben, amivel addig találkoztam és amivel a tévében, a népmozikban találkozni lehet. Ráadásul Kitano filmjei (szerintem szándékosan) egy kicsit sivárnak és üresnek érződnek, mert a néző aktív részvételét kívánja, azt, hogy tényleg "ott legyen" és együtt gondolkodjon és érezzen a szereplőkkel, másrészt pedig hogy a filmet tudatosan és ösztönösen is befogadja, azaz az értelmezhető és a csak megérezhető befogadási síkon is magáévá tegye. Ez így nagyon zagyván hangzik, de mégis leírtam, mert talán van, aki hasonlóan érez és érti, hogy mit akarok mondani. Ő biztos nem fogja megkérdezni azt, amit Kitanoval és főleg ezzel a filmmel kapcsolatban gyakran hallottam már: "Mi ebben a jó? Miért érint meg ez a film? Miért nem érzed unalmasnak?" Ennél jobban ugyanis nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Pedig tényleg nagyon kevés film van, ami - közhelyesen hangzik, de nem találok más kifejezést - ilyen erősen megérintett volna, mint ez.
Persze Kitano filmjei még mindig jobban értelmezhetőek, boncolgathatóak, elemezhetőek, mint Kim Ki-Duk filmjei, de mégsem mennék ebbe bele. Vagy tetszeni fog, vagy nem, nem lehet ilyesmit szóban átadni. A történetről azért írok pár szót, aki ennyiből tudja, hogy neki nem fog tetszeni, az hagyja ki (úgy kell neki).

A főszereplő, akit Kitano alakít (a stáblistán 'Beat' Takeshi néven feltüntetve), egy rendőr, akinek a felesége halálos beteg, a legjobb barátját pedig meglövik egy balul sikerült akció során, és tolókocsiba kényszerül. A rendőr azonban nem hagyja, hogy az egyre nyomasztóbb problémák maguk alá gyűrjék, és elhatározza, hogy felesége utolsó heteit vele akarja eltölteni, minél boldogabban és elégedettebben és minél több örömet szerezve neki. Ehhez kirabol egy bankot (zseniális jelenet, nagyon jellemző Kitanora...) és a pénzből varázslatos tájakra utazik a feleségével, közben a rendőrség és a jakuzák elől is menekülve...
Véres és gyönyörűen tiszta, lírai, ugyanakkor az apróságokkal is foglalkozik, a színészi gesztusokat és arcjátékokat tekintve végletesen minimalista, az ábrázolt érzelmeket tekintve azonban kontrasztos és nagyon erősen a hatása alá vonó...

[film] / Bin-jip (3-Iron)

2006-03-16T22:28:00.000+01:00

Szégyen, de ez az első film, amit a világszerte ismert, ám érdekes módon Koreában nem különösöbben magasztalt Kim Ki-Duktól láttam. Sokan ajánlották már ennek a rendezőnek az erős hangulatú, kevés szöveget és beszédet tartalmazó audiovizuális költészetét, ám sosem tudták elmondani, hogy pontosan mi tetszett nekik a filmjeiben annyira, és ezért mindig halasztgattam a filmjeit. Ám most, hogy megnéztem a Bin-jipet - és előrebocsátom, nagyon tetszett -, én is ebben a helyzetben vagyok. Mert nem a történet az, ami nagyon megfogott, bár érdekes az is (fiatal srác betör ideiglenesen üres lakásokba, és ott él egy pár napra, rendet rak és megszereli az elromlott szerkezeteket, aztán továbbáll, mint egy szellem). Nem is a színészek játéka nyűgözött le, bár tökéletes volt az is, semmi panaszom nem lehet. És nem is a zene fogott meg, ami "mindössze" tökéletesen kiegészíti a film hangulatát. Hanem az összhatás... Talán a legerősebb adalék a látvány volt, az egyes jelenetek beállítása, a képek megtervezettsége, a színek hangulatai, a vágások üteme, a jelenetek hossza, a kamera mozgása... egyszerűen minden a helyén van, mintha valaki egy jó éjszakán pár perc alatt megálmodta volna az egészet, és a fejéből egyenesen a celluloidra vetítette volna az álmát...
Sajnálom, hogy nem sikerült szakszerű, boncolgatós, filmkritikus stílusban írnom róla. De jól megnézem majd azt, aki tud... ^^

[film] / Graveyard Of Honour (2002)

2006-03-16T22:26:00.000+01:00

Miike 2002-ben egy 1975-ös jakuzafilm remake-jét készítette el ugyanazon a címen. Nagyon kedvelem Miike jakuzafilmjeit, és mivel sok ismétlődő motívum van bennük, mindig az a kérdés, hogy miben tud az adott darab újat hozni. Az Agitator például a lírai, filozófikus hangulatával, a Deadly Outlaw Rekka pedig a főszereplő "veszett kutya" karakterével lett egyedi. A Graveyard Of Honor egy kicsit az előbbihez hasonlít, annyiban, hogy ez is lassú folyású (még az Agitatornál is lassabb) és kissé merengős hangulatú, ugyanakkor mégsem egészen az, hiszen rengeteg erőszakos és véres jelenet szerepel a filmben. Ezek azonban Miike sok rutinjának és jó érzékének köszönhetően olyan tökéletesen kiszámítottan, művészien vannak filmezve (főleg a késelések), hogy ezek is belesimulnak a film lágyan folyó, mégis nyugtalanító és komor hangulatába. Ez Miike egyik legkomolyabb filmje, egy rövid humoros jelenet van csak benne, pedig Miike általában szereti a nézőt a legkülönfélébb típusú viccekkel meglepni.
A történet Ishimatsu-ról szól, aki egy étteremben dolgozik, és egy székkel leüt egy gengsztert, aki egy leszámolás keretében éppen a rivális jakuzafőnök testőreit öldösi. A jakuzavezér rögtön beveszi maguk közé a srácot, aki megmentette, majd ad neki egy necces melót, amit Ishimatsu túlzásba is visz, úgyhogy ülnie kell öt évet. Közben megbarátkozik két másik gengszterrel, akikkel a kapcsolata különös fordulatokat vesz a későbbiekben...
A főszereplő - Miike szavaival élve - nem megtanulta, hogy hogyan kell jakuzának lenni, hanem egyszerűen csak annak született. Látszik, hogy nem találja a helyét a jakuzák szigorú kasztrendszerében, nem érti az udvariaskodást, bizalmatlan és erőszakos, ezért hamar ellenségeket szerez magának. A főszereplőt Kishitani Goro, a Returner főgonosza játssza (ezért volt olyan ismerős...), ebben a filmben van bőven tere a játékra és él is vele, a karakter szinte lelép a vászonról, annyira jól kialakul a személyisége (Miike ebben mondjuk mindig is jó volt, viszont Kitano például mintha mindig egy kis távolságot tartana a karakterétől, jelezve, hogy ő elsősorban mégiscsak Kitano - persze lehet, hogy ez csak az én érzékcsalódásom). Egyébként Miike is feltűnik a filmben egy cameo-szerepben (a film legelején John Woo-stílusban két pisztollyal végigmészárol egy vendéglőt).
A Graveyard Of Honor sötét, nagyon komor hangulata Goro remek játékán és Miike kegyetlen, szenvtelenül elmesélt történetén kívül a lassú, borongós jazz zenének és a drog-motívumnak köszönhető, az összhatás pedig igen erős, amit csak egy dolog zavarhat meg: az, ha egy pörgős, lövöldözős jakuzafilmre számítva ültök le elé. Ez sokkal inkább dráma, sokkal inkább egy sötét ballada. Nem is hittem volna, hogy Miikében ennyi komolyság van...